11 kisgyerek halt meg a pörbölyi balesetben, mert valaki kilopta az akkumulátort a fénysorompóból

Huszonnyolc éve, 1993. február 12-én, pénteken történt az ország történetének egyik legmegrázóbb buszbalesete. A pörbölyi általános iskolásokat Bátaszékre vitte az iskolabusz reggel 7 óra után. A nyékipusztai vasúti átjárónál kilopták az akkumulátort a fénysorompóból, így az nem működött. A busz sofőrje ugyan lassított, körülnézett, hogy jön-e vonat, de nem látott érkező szerelvényt, így ráhajtott a sínekre. A buszba nagy sebességgel belerohant az épp késésben lévő, Kiskunhalas felől érkező személyvonat. A busz kettészakadt, tizenegy gyerek és a sofőr meghalt. A busz többi utasa, 18 gyerek megsérült. A tragédia hatására országos adakozás indult. A baleset után Pörbölyön általános iskolát építettek, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a tragédia – írja összeállításában az Origo.

„Gyászolunk! Most közvetlenül is, sokan. Gyermekekért. Pörböly diákjait a bátaszéki általános iskolába szállító autóbusz szerencsétlen kimenetelű baleset következtében vonatba ütközött. Több gyermekünk életét vesztette, még többen súlyos sérülést szenvedtek. A fájdalmas gyászban, megrendülésben minden érintett családdal osztozunk!” – a bátaszéki református lelkipásztor írta ezt a néhány sort a Tolna Megyei Népújság 1993. február 13-i számában. Címoldalon közölték a hírt, hogy tragikus baleset történt előző nap a községben.

„Emberemlékezet óta nem történt a tegnapihoz hasonló tragédia Tolna megyében. Egy gyermekeket szállító autóbusz személyvonattal ütközött, melynek következtében tíz gyermek vesztette életét”

– így írt a szörnyű balesetről a lap, ekkor még nem lehetett tudni, hogy a tragédiának még egy áldozata lesz.

Pörböly néhány száz lelkes falu. A baleset idején körülbelül 600-an éltek ott – általános iskola nélkül. A helybéli gyerekek minden nap ingáztak a közeli Bátaszékre, ahová a Gemenc Volán iskolabusza vitte őket. A tragédia napján a szokottnál sokkal kevesebb gyerek indult reggel az iskolába, mert országos influenzajárvány volt, a gyerekek többsége betegen feküdt otthon. Hatvan kisgyerek helyett 29-en indultak el azon a ködös reggelen, 7 óra 10 perckor.

Az alsónyéki vasúti átjáróban a fénysorompó immáron két hete nem működött, mivel január 29-én kilopták belőle az akkumulátorokat. Tartalékakkumulátorok híján a szakemberek a szabályzat szerint kikapcsolták a berendezést.

Az 55-ös úttal párhuzamos Bátaszék–Baja–Kiskunhalas-vasútvonalon eközben a Kiskunhalas felől érkező személyvonat késésben volt, ezért a mozdonyvezető csaknem a legmagasabb megengedett sebességgel, 78 km/órával haladt. Köd volt, de nem túl sűrű. A vasútvonalon közlekedő mozdonyvezetőket és vonatvezetőket írásban figyelmeztette a MÁV, hogy a hibás fénysorompó miatt azon az útátjárón csak 15 km/h sebességgel haladhatnak át.

A fénysorompóhoz közeledve a mozdonyvezető kürtjelzést adott, de nem lassított, így az továbbra is a megengedett 15 km/h-s sebesség ötszörösével haladt. A mozdonyvezető is látta a Gemenc Volán iskolabuszát, amint az velük megegyező irányban haladt Bátaszék felé. Amint az autóbusz irányjelzést adott, hogy balra fordul a vasúti átjáró irányába, a mozdonyvezető ismét kürtjelet adott, de továbbra sem fékezett.

Hét óra tizenhat perc volt. A szemtanúk elmondása szerint a buszvezető lassított és körülnézett az átjáróban, de a közeledő vonatot nem vette észre, így ráhajtott a sínekre.

A vonat éppen akkor ért oda, és a buszba rohant. A busz kettészakadt.

A mozdonyvezető bevallása szerint a teljes fékezés mellett is mintegy 150 méteren át tolta maga előtt a motorvonat a buszt, mielőtt megállt volna.

A nagy csattanást meghallva a falubeliek szinte percek alatt a helyszínen termettek, és megkezdték a mentést. 11 gyerek és az autóbusz vezetője meghalt, a vonaton nem sérült meg senki.

„Az egyik osztálytársamnak véres volt a feje, a másik már nem is mozgott”

„A szemlélő számára érthetetlen, hogy tudott a gépkocsi vezetője beleszaladni a vonatba, hiszen a kanyarodás következtében viszonylag lassan kellett haladnia. Nem mellékes körülmény ugyan, hogy az átjáróban a fénysorompó nem működött, ám a KRESZ szabályai szerint ilyenkor ugyanúgy meg kell állni, mint amikor a piros lámpa villog. Sz. János, a Gemenc Volán gépkocsivezetője azonban nem állt meg” – írta a Tolna Megyei Népújság a másnapi számában.

Ezután felsorolták a gyerekek nevét, akik meghaltak a balesetben. Ekkor még a sofőr kórházban volt – eszméletlen állapotban. Négy kisdiák szintén életveszélyes sérülésekkel került kórházba, a többiek súlyos vagy könnyebb sérüléseket szereztek.

Még aznap – pénteken – délután sajtótájékoztatót tartott a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság, ahol a főkapitány elmondta, hogy január 29. óta nem működött a fénysorompó a kereszteződésben. A MÁV egyébként korábban feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, ugyanis a berendezés azért nem működött, mert az azt tápláló akkumulátort ellopták.

A lap munkatársa megkérdezte a sajtótájékoztatón jelen lévő MÁV vezérigazgató-helyettesét, hogy van-e belső utasítás arra, hogy a hiányzó tápegységet mennyi időn belül kell pótolni. A vasút vezetője azt mondta: haladék nélkül. Azt is hozzátette, hogy 1993-ban, vagyis a baleset évében csak ebben a kereszteződésben már hetven esetben fordult elő, hogy rézkábelt vagy akkumulátort loptak. Még csak február volt – tehát másfél hónap alatt hetvenszer rongálták meg a berendezést.

A Tolna Megyei Népújság arról is beszámolt, hogy több százan keresték fel a szekszárdi vértranszfúziós állomást a baleset hírére. A Vöröskereszt köszönetet mondott az emberek önzetlen segítségéért, de azt is hozzátették: a baleset miatt nincs szükségállapot, nincs hiány a vérplazmából.

A lap két nap múlva, február 15-én csaknem két teljes oldalon át foglalkozott a balesettel.

A címoldalon hatalmas betűkkel jelent meg a vezető híranyag címe: „Pörböly gyászba borult”. Azt írták: a vasúti átjárónál azóta megállnak az emberek, és kisebb csoportokba verődve beszélik meg a történteket, végigjárják a helyszínt.

A balesetre már csak a kettétört távíróoszlop emlékeztet, meg a partoldalon heverő néhány kis cipő és bojtos sapka. A vérnyomokat elfedi a kiöntözött klórmész jótékony fehérsége ... A fénysorompó egyébként működik, s amikor ott jártunk, éppen elhaladt Bátaszék felé – hosszasan sípolva – a vonat„ – írták.

A helységnévtáblára fekete szalagot kötöttek. Az újságíró végigjárta a falut, és leírta azokat a borzalmakat, amiket tapasztalt.

”Az egyik ház udvarában fiatalasszony borul zokogva férje vállára. A főutcán alig található járókelő: egy idős, szikár, ősz hajú férfit szólítunk meg elsőként.

– Én is érintve vagyok – küszködik a könnyeivel K. József, aki pedig a sokat megért emberek közé tartozik. – A feleségem testvérének az unokája fekszik a szekszárdi kórházban, élet és halál között. Az egyetlen szerencse, hogy az influenzajárvány miatt a szokásosnál jóval kevesebben szálltak fel a buszra.

– Nagyon sok szülő sír-rí most, akárcsak a nagymamák és a rokonok – halljuk a megrendülés halk hangján M. Józsefnétől.

Egy házaspár valamennyi szerencsétlenül járt kisgyereket ismerte.

– Ilyen még nem volt – mondja N. János. – Az ember álmában sem merte volna gondolni, hogy ilyesmi megtörténhet, kisgyerekekkel.„

Az újságíró találkozott az egyik buszon utazó kislánnyal is. Cs. Anita – ahogy írta a lap – a halál torkából menekült meg azon a péntek reggeli napon. Az ütközést kisebb sérülésekkel megúszta.

A gyerek nyilatkozott is a lapnak.

Ott ültem a busz hátulsó részében, s láttam, hogy a sofőr csodálkozva hátrafordul, hogy milyen kevesen vagyunk. Elég nagy ködben indultunk el, ám az átjáróhoz érve már tisztább lett a levegő. Láttam, hogy jön a vonat, még szóltam is a barátnőmnek. Aztán lekanyarodtunk, de a busz nem állt meg, ment tovább, egyenesen. Kérdeztem a barátnőmtől, hogy talán át akar menni a busz? De akkor már hallottam is a hatalmas csattanást, s utána már csak az árokparton tértem magamhoz. Hogy miként kerültem oda, kivittek, vagy én másztam oda, azt nem tudom. Sokan feküdtek már körülöttem, Gábornak csupa vér volt a feje, egy osztálytársam pedig már nem is mozgott. Aki magánál volt, az kiabált, hogy apu, anyu, gyertek ide! Engem hamar megtalált anyukám, s egy gyors helyszíni orvosi vizsgálat után mehettem haza.”

A kislány édesanyja azt mondta a Tolna Megyei Népújságnak, hogy a buszbaleset óta a kislány fél az egyedülléttől.

„Ha ott hagyjuk a szobában, azonnal átjön hozzánk, és kér, hogy maradjak vele.”

Aztán azt is hozzátette: a baleset napjának estéjén az egész faluban gyertyák égtek, hiszen tizenegy gyerek halt meg a felfoghatatlan tragédiában.

A február 15-i, hétfői Népszabadságban megszólalt az egyik túlélő kislány édesanyja:

„Sírva rohantam ki a sorompóhoz. Őrjöngve kerestem a lányomat a véres és sáros testek között. Jajveszékelve kérdezgettem a többieket, hogy a lányomat látták-e?! Valaki egyszer csak megszólalt, hogy ott a te lányod. És tényleg ott volt. Feküdt a földön, és még ő vigasztalt: »Ne sírj, anyu, élek!«

A Tolna Megyei Népújság február 15-i számában leírták, hogy a kórházban lévő gyerekek állapota javul.

”A legutóbbi – lapzártakor szerzett – információink szerint a kórházba került gyerekek állapota – kettő kivételével – kielégítő. A szekszárdi kórház baleseti sebészetén fekvő két kisgyerek – egy kislány és egy kisfiú – eszméletlen, életveszélyes állapotban van. A gyermekosztályon kezelt hét beteg állapotát kielégítőnek tartják az orvosok, sőt, négyen már jól vannak, ők nem kapnak infúziót. A bajai kórház négy gyermeket lát el, állapotuk, a sérülésekhez képest kielégítő.„

A balesetben meghalt pörbölyi gyerekeket 1993. február 18-án közös ceremónia keretében egyszerre temették el. A baleset után a polgármester így nyilatkozott: ezt a tragédiát ez a kis falu talán sohasem fogja kiheverni.

Ítélet, adakozás és emlékmű

A vizsgálat során bebizonyosodott, hogy a vonat és az autóbusz is megfelelő műszaki állapotban volt, valamint a mozdonyvezető és a vontatási vonatkísérő is rendelkezett a feladatuk ellátásához szükséges engedélyekkel.

A Tolna megyei Bíróság felelősnek találta a kórházban meghalt buszsofőrt, Sz. Jánost, és bűnösnek mondta ki a mozdony vezetőjét is, ugyanis az előírt 15 km/h sebesség helyett 78 km/h-val ment. A Legfelsőbb Bíróság három év fogházbüntetésre ítélte a mozdony vezetőjét. A mozdonyvezető a büntetését letöltötte.

A tragédia után országos adakozás indult. Az emberek 18 millió forintot adtak össze az áldozatok családtagjainak megsegítéséért. Az adományokat egy erre a célra létrehozott alapítvány kezelte.

A halottaknak egységes sírokat emeltek, és a borzalmas baleset helyszínén egy emlékművet állítottak.

Később Pörbölyön saját általános iskolát alapítottak, hogy hasonló baleset soha többé ne történhessen. A baleset után miniszteri rendeletben kötelezték a MÁV-ot a hibás biztosítóberendezések javítására, és egyedire cserélték a fénysorompók akkumulátorait, hogy a tolvajoknak ne érje meg azokat ellopni. A vezérlőegységeket is biztonságosabb helyekre telepítették.

Borítókép: illusztráció