A Perzsa-öböl partján tár fel egy arab várost Kujáni Yvett

Nem mindennapi, csavarokkal teli életút áll Kujáni Yvett mögött. Talán néhányan emlékeznek még arra az időszakra, amikor a ’80-as évek végén a Magyar Divatintézet által meghirdetett tanfolyamra egy tucat lelkes szekszárdi fiatal jelentkezett. Mások mellet Kujáni Yvett is elvégezte a stúdiumot. Majd kollégájával együtt tiszavirág életű stúdiót hozott létre, ahol fellépéseket, divatbemutatókat szervezett különböző rendezvényekre.

– Be kell valljam, ez nem az én világom volt – tekintett vissza egykori önmagára. – Gyorsan váltottam és a kereskedelem körforgásában találtam magam. Hosszú évekig üzletvezetőként dolgoztam, de lányom, Dorka megszületését követően, a jobb kereset reményében a vendéglátásban helyezkedtem el. A munka mellett ekkoriban kezdtem meg felsőfokú tanulmányaimat, erre korábban anyagi okok miatt nem volt lehetőségem. Kaposváron levelező szakon végeztem a tanító–testnevelő szakot, azután elkapott a gépszíj: másodévben felvettem a pécsi egyetemen a tanár szakot. Így párhuzamosan ingáztam munkahely-főiskola-egyetem között. A mai napig fogalmam sincs róla, hogy éltem túl ezt az időszakot…

Azt szokták mondani, hogy az élet felkínálja a lehetőségeket, de sokan elsétálnak mellette. Kujáni Yvettre ez biztosan nem igaz. Még másodévesként megpályázott egy általános iskolai tanári állást, és nagy meglepetésére fel is vették. Mindent, amit a pályáról hitt és gondolt, beleadott a munkába.

– A helyi diákokból verbuváltam egy atléta-kézilabda csapatot, amely a második évet követően már a szekszárdi UKSE égisze alatt versenyzett – folytatta Kujáni Yvett. – Csatlakoztak hozzánk szekszárdi diákok, és elég ütőképes kis csapat jött össze. Első évben nem ritkán 28–2-re kaptunk ki, de még keményebben edzettünk. Pár év múlva ez a kis gárda már országos bajnok lett! Velük éltem, ettem, aludtam, mert csak így lehet egy nem előre válogatott gyerek­anyagból a legjobbat kihozni. Ma is vallom: ha megtanítjuk a gyerekeknek, hogy miként lépjék át a korlátiakat, miként vállalják kudarcaikat és gyengeségeiket, akkor a csapások csak erősebbé teszik őket, és képesek lesznek minden helyzetből talpra állni.

A tanulást az egyetemi diploma megszerzése után sem hagyta abba. Ekkor két-három hatalmas pofont kapott az élettől. Magánéleti és munka szempontjából egyaránt mélypontra került. A legjobbkor jött egy pályázati siker, melynek köszönhetően riporter lehetett a Szekszárdi Városi Televíziónál.

– Kemény időszak következett, nem ritkán napi négy-öt forgatási helyszín... Mellette természetesen folytattam az edzősködést és a tanítást is. Hosszú távon ez egyre megterhelőbbé vált. De ismét szerencsém lett. Találkoztam jelenlegi – régész hivatású – férjemmel, akivel Szegedre költöztem. Csak annyit tudtam, hogy mit nem akarok: tanítani és tévézni. Kínálkozott egy lehetőség, ásatási technikust kerestek, szintén minden tapasztalat nélkül jelentkeztem és felvettek. Ehhez az is kellett, amit soha nem gondoltam volna: valahonnan a mélyből előkapartam középiskolai műszakirajz-tudásomat, vegyítve történelmi és anatómiai ismereteimmel, tetézve ekkoriban még elég jó fizikai kondíciómmal.

Azután öt év terepi és múzeumi gyakorlattal a hátam mögött ismét hoztam egy meghatározó döntést: beültem az egyetemi padba, és immár negyvenévesen, régészhallgatóként, elkezdtem egy másik életet... Munka és család mellett, már lassan kopó memóriával kellett felvennem a jó értelemben vett versenyt húsz évvel fiatalabb csoporttársaimmal. Ám helyt álltam.

Jöttek az ösztöndíjak, két alkalommal köztársasági, több kisebb-nagyobb kutatói. A legkiemelkedőbb, a Sófi-ösztöndíj elnyerése után követően már éreztem, hogy a helyemen vagyok. Negyedévesként megpályáztam egy tanulmányi ösztöndíjat, amellyel eljuthattam Közép-Kínába, egy feltárásra.

Az egyetem befejezését követően a múzeumi komfortzónából kilépve, egy magáncégnél helyezkedtünk el. Napi tíz-tizenkét óra feszített terepi munka várt ránk. Férjem időközben több évre Afganisztánba, Katarba és az Emirátusokba utazott különböző feltárásokra. Az utolsó évben már éreztük, hogy mindez a család és a gyerekek rovására megy, ezért úgy döntöttünk: együtt vállalunk külföldi projektben munkát. Így kerültünk családostól az Emirátusok egyik emírségébe, Ras al Khaimah-ba, ahol jelenleg is dolgozunk.

Az Al Jazirah al Hamra-projekt és annak hatásai

– Munkánk lényege egy, a mi értelmezésünkben a késő középkortól az újkor időszakáig fennálló település teljes feltárása és rekonstrukciója. Ez egy lagúnában épült „óváros”, a Perzsa-öböl partján, ahol a gyöngyhalászat volt a fő tevékenység.

Szenvedtem, hiszen mindent meg kellett tanulnom újra, mert hiába ás az ember angolszász módszer szerint, terv­ásatás jelleggel is néha, a dokumentációt soha nem látja. Minden szó, minden leírás, minden utasítás angolul...

No, de ezt túléltem, szóról szóra, lépésről lépésre.

S ha valaki megkérdezi, hogy mire vagyok a legbüszkébb? Természetesen gyermekeimre. Nemcsak azért, mert szépek, egészségesek és okosak, hanem azért, mert talán át tudtam nekik adni a legfontosabb tapasztalataimat az életemből: azt, hogy a legkilátástalanabb helyzetből is talpra tudjanak állni, és minden áldott nap valami jó cselekedet birtokában térjenek este nyugovóra.

Borítóképünkön: Kézfogás Saud bin Saqr Al Qasimi sejkkel egy fogadáson