Optimista maradt, és hisz a gyógyulásban

A megyeszékhely egyik éttermében találkoztunk Bogácsné Nagy Anitával, a 38 éves, ötgyermekes édesanyával. A legkisebb gyermeke öt, a legnagyobb 18 éves. Anita évek óta kézilabdázik, ami a csinos alakján is meglátszik, de sportnak a történetében csupán annyi szerep jutott, hogy amikor érezte, hogy fáj az egyik karja, azt gondolta ez is csak egy sportsérülés, majd elmúlik. Nem így lett. Két hetet várt, de addigra már az egyik mellébe is sugárzott a fájdalom. Mivel nem tapintott ki csomót, azzal vigasztalta magát, hogy nem lehet nagy baj. A jóakarók is azt mondogatták, a rákra nem jellemző a fájdalom, ne izguljon emiatt.

A háziorvos azonban egyből megtalálta a csomót. Azonnal írt mammográfiára beutalót, de csak hetekkel későbbi időpontot kapott. Anita nem akart várni, így magánklinikára ment, ahol az ultrahangos vizsgálat is megerősítette a gyanút: ez egy daganat.

– Amikor az orvos kedvesen beszélget veled, majd egyszer csak a képernyőre mered és elcsendesedik, akkor már érzed, hogy baj van – mondta Anita. Ezt követően Pécsen egy speciális géppel is megnézték, majd mammográfiával, végül izotópos vizsgálattal. Két csomót találtak, hónaljban egyet és az egyik mellében. Mindkettő kicsi volt, az első vizsgálatok szerint sikerült korai stádiumban elkapni. Pécsen volt a műtét is. Pénteken műtötték, vasárnap már haza is mehetett. Az egyik csomó volt az úgynevezett őrszem, mely egy hét alatt akár 3-4 újabb csomót is termel, és hamar képez áttétet is. Most a szövettani eredményre vár, ezt követően döntik el az orvosai, mennyi sugár- vagy kemoterápiás kezelésen kell részt vennie. Anita azt mondja, ha megkockáztatta volna a több hetes várakozást, a hivatalos vizsgálatokra kapott időpontot, akkor nagyobb lenne a baj.

Hogy mindezt hogyan dolgozta fel, és a családja hogyan reagált? A férje nagyon megijedt, de mára higgadtan kezeli a helyzetet, a két nagyobb gyermeke aggódik, a kisebbek még nem értik, de sejtik, hogy anya beteg. A legkisebb gyermeke azóta mellettük alszik. Otthon igyekeznek nem beszélni róla. Egyszer fordult elő vele, hogy kitört belőle a feszültség, csak sírt és sírt, amikor nem látták.

– Kezdetben sokat keresgettem a neten a mellrákról, egy segítő csoportot is találtam, de engem inkább megijesztett mások története. Elkeserített, lehúzott, mindenki a betegségéről beszélt, kezdtem magamon is megfigyelni ezeket a jeleket. Így leszoktattam magamat a netről. Ha otthon ülnék, rosszabb lenne, így inkább dolgozom. Egy szerető csapat vesz körül a munkahelyemen is, szeretek sürögni, nyüzsögni, ez erőt ad. Hiszek abban, hogy meggyógyulok. Van egy kedves ismerősöm, aki sokat segített, amikor kiderült a baj. Ő azt mondta, nem szabad előre aggódni azon, mi lesz majd. Megpróbálok eszerint élni, ha már így alakult – mondta Anita.

Másokon is szeretne segíteni azzal, hogy elmondja a történetét

Bizonyára lesz, aki meglepődik, miért mondta el Anita a betegsége történetét. Ennek csak egy oka van: szeretné felhívni minden nő figyelmét arra, hogy figyeljék magukat, ha kis fájdalmat, vagy csomót éreznek, ne legyintsenek: elmúlik, nem nagy ügy. Igenis járjanak utána. De még a jeleket sem kell megvárni, el kell járni rendszeresen vizsgálatokra, már a család, a gyerekek, a szerető férj miatt is. Anita családjában nem volt senkinek ezt megelőzően mellrákja, a fiatalasszony sokat sportolt, egészségesen élt, mégis megtörtént a baj. Hogy miért, erre persze senki sem tudja megadni a választ. A rák sajnos kegyetlen, nem válogat és nincs tekintettel senkire, alattomosan növekszik, mire észreveszik, sokszor már késő.