A májátültetés után el tudja magát képzelni tíz év múlva is

Stangliczky Kata neve és megindító története két évvel ezelőtt jelent meg lapunkban. A súlyos májbetegséggel és ebből adódó, egyéb bajokkal hősiesen küzdő, Mőcsényben élő kamaszlány ekkor már egy esztendeje várt a gyógyulás egyetlen reményével biztató transzplantációra. A vele készített beszélgetésben elmondta, hogy már hatszor kapott átültetésre szólító riasztást, de valaki mindig megelőzte. „Állapotom egyre kevésbé engedi meg, hogy itthon legyek. Versenyt futok az idővel” – jegyezte meg, érezhető lehangoltsággal.

Ám ahol a szükség, ott a segítség! Az említett beszélgetés után két hónappal a Stangliczky portán megcsörrent a telefon. Itt átadjuk a szót Katának.

– A kijelzőn láttam a húszas számot, ami azt is jelenthette, hogy a transzplantáció koordinátora hív – idézte fel a pillanatot. – Igaz, ez még önmagában semmire sem garancia. Éppen ezért, az esélytelenek nyugalmával, anyát kértem meg arra, hogy vegye fel a telefont. Így is tett. Alig fél perc elteltével ezt hallottam: A Katinak? És első helyen van? Igen, mindent összepakoltunk! Édesanyám rám nézett és mindent megértettem. Nálam ott, abban a pillanatban eltörött a mécses, és zokogva borultam az ágyra...

Nem sokkal később mentőautó vitte a fővárosi klinikára. Az úton felidézte magában az átsírt, átvirrasztott éjszakákat, a szép és rossz emlékeket. Nem tudta pontosan, hogy mi vár rá. De úgy gondolta, hogy miután elaltatják, rossz már nem történhet vele, fájdalmat sem érezhet. A transzplantáció éjfél után két órakor kezdődött.

Az ekkor tizenhat éves mőcsényi lány versben örökítette meg a közvetlenül az altatás előtt rátörő, bizonytalanságról és reményről egyaránt tanúskodó érzéseit.

Hasamra téve kezem elbúcsúztam kicsi májamtól, / mert tudtam, Ő már nem lesz velem másnaptól. / Azt sem tudtam, miután elalszom, kinyitom-e újra szemem, / vajon anya foghatja még kezem?/Aztán elindult karomban a fájdalmas zsibbadás, / s elkezdődött a véget nem érő zuhanás. / Még éreztem, ahogy kellemesen ellazul testem, / majd szépen lassan lezuhant rólam minden terhem.

Kata mély álomba merült. Délután ébredt fel az intenzív osztályon, és hamarosan hallhatta kezelőorvosa megnyugtató hangját: a műtét sikerült. A beavatkozás okozta fájdalom ellenére úgy érezte, hogy élete végre gyökeres fordulatot vesz. Ez így is történt. Még akkor is, ha az azóta eltelt időben új mája néha rendetlenkedett.

– Megpróbált lelépni tőlem, de kisebb-nagyobb nehézségek árán kibékültünk, és úgy döntött, velem marad – fogalmazott sajátos öniróniával. – A műtét óta rengeteg dolog történt velem. Sikerült szembesülnöm nekem is az átlagos kamasz problémáival, úgy mint például egy dolgozatra készülés, avagy azzal, hogy anya nem mindig enged el a barátokkal ide-oda, illetve szerelem, csalódás és még sorolhatnám hosszasan. De mindent összegezve úgy érzem, hogy végre a kiteljesedéshez vezethet második életem. Amit az elsőhöz képest sokkal jobban szeretnék megélni. Tavalyelőtt november 22-e óta immár vannak terveim a jövőre nézve, és el tudom magam képzelni akár tíz év múlva is. A transzplantáció előtt ilyesmiről még csak nem is ábrándoztam, mert úgy éreztem, hogy lehetetlen. Az eltelt két évben, legalábbis ahogy én észreveszem magamon, sokkal érettebb és megfontoltabb lettem, és nem szeretnék elvesztegetni egyetlen pillanatot sem. Hiszen tényleg egy ajándék az élet.

Stangliczky Kata jelenleg a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium 12. D. osztályos tanulója. Bár rendszeres kontrollra, vizsgálatokra kell járnia, a körülményekhez képest jól érzi magát. Mint újságolta, kezd beilleszkedni saját korosztályába. A tanulásban, a tananyag-egyeztetésben – főleg most, járványveszély idején – bízvást számíthat néhány önzetlen osztálytársa napi segítségére. Mint kiderült, nemcsak a vers, hanem a dokumentumregény műfajában is szeretné kipróbálni magát.

Miután a betegséggel való hosszas viaskodás miatt sokan keresik, rengeteg kérdéssel – nem titkoltan erőt merítendő a mőcsényi lány példájából –, azt tervezi, hogy egy könyvben ad választ valamennyi érdeklődőnek. Ebben a kötetben élete utóbbi hat évét kívánja az olvasók elé tárni. Azt, hogy minden kín, átmeneti kudarc ellenére is van értelme és eredménye az állhatatosságnak és az elszánt küzdelemnek.

„Nagyon fogok vigyázni az ajándékra”

Kata a legnagyobb közösségi portálon található oldalán közzé tett egy kiváltképp figyelemre méltó bejegyzést.

„Megemlíteném a donoromat és családját, akik nélkül ma nem ülhetnék itt, és nem írhatnám le ezeket a sorokat. Az életed adtad az életemért. Menned kellett, és kívánom, hogy angyalok őrizzék álmodat. A család fájdalmát el sem tudom képzelni. Talán van egy gyermek, aki édesanyját siratja, egy férj, egy anya és egy apa. A fájdalom el nem múlik, de enyhülni enyhül. Köszönöm nekik az életet, és tiszta szívből ígérem, hogy nagyon fogok vigyázni erre az ajándékra, ami egy életet követelt.”

Megköszönve

A gyermekét egyedül nevelő édesanya sokat köszönhet munkahelyének, a bonyhádi Gondozási Központnak. Mint mondta, Kata rendszeres szállítása a fővárosba és a többi járulékos kiadás havi bevétele nagy részét felemészti. Ezért a ma is létező jótékonysági számlára érkező adományokat a család köszönettel fogadja.