Én a robot vagyok

Egyszerűen csak a véletlen műve, hogy akkor villant át bennem – Asimov klasszikus, feledhetetlen sci-fi regénye után szabadon –, amikor egy honlapon olvastam a friss hírt: egy világcég újságíró robotot fejleszt.

Ideje volt már ennek is. A cég szóvivője leszögezte, hogy mesterséges intelligenciával felruházott gépezet nem fogja elvenni az újságírók munkáját. Tette ezt talán megnyugtatásként? Ezt csak ő tudja.

Napjainkban már akadnak tudósok, akik a jövő rémképeként azt festik elénk, hogy évezredek múlva az állatvilág és az intelligens gépek között az ember lesz az akkorra már letűnt, hiányzó láncszem. Ez azonban módfelett borúlátó jövendölés. Még akkor is, ha a Terminátor lesújtó megállapítása szerint – lásd: a sorozat második része – a vérünkben van az önpusztítás.

Ezek után miért is tartanánk jobban a robotemberektől, mint a valódi, hús-vér emberektől? Meg azután, ha ez a szuperintelligens újságíró robot – az alkotók révén – az embert, mint példaképet igyekezne másolni, akkor időnként úgyis egy kicsit ejtőzne munka közben! Akkor viszont ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

De ez lenne a kisebb baj. A nagyobb az lenne, a fejlesztők szemszögéből, ha ez a robot egyszer az öntudatára ébredne és elkezdene amúgy istenigazából gondolkozni. Mert akkor még az is előfordulhatna, hogy a munkájáért nagyobb fizetést követelne magának.