Akkor ennének, amikor nincs

Persze nem az afrikai éhezőket jellemző nincsre kell gondolnunk itt, Európa közepén, hanem arra a helyzetre, amikor valamiből kevéske van otthon perpillanat, s persze, hogy mindhárom srác abból enne – ha lenne. 

Amikor van a spájzban két dinnye vagy az almáriumban másfél kiló mézes puszedli, rá se néznek. Ám ha két szem szilva szomorkodik a gyümölcsös kosár alján, vagy egyetlen egy gumimaci árválkodik a zacskóban, vagy két túrógombóc gubbaszt a lábosban, még össze is verekednek, hogy ki kaparintsa meg a finomságokat. (Amelyekből korábban, hosszabb-rövidebb időn keresztül a szülők eszegettek, hogy apadjon a készlet, mert ötször annyi volt, csakhogy az ifjak nem tanúsítottak érdeklődést iránta.)

A modern háztartás működtetőinek tehát arról is gondoskodniuk kell, hogy minden ételből olyan mennyiség álljon rendelkezésre, amely békés fogyasztásra ösztönöz. Vagyis: nem eredményez közömbösséget (túl sok van), és nem vált ki harcot (túl kevés van).

A mesterséges intelligencia fejlesztőinek, az okos otthonok tervezőinek ezt a tényt is figyelembe kell venniük, ha piacképes innovációval, kelendő portékával akarnak előrukkolni.

Nálam az a gyakorlat alakult ki, amíg kicsik voltak a gyerekeim, hogy leettem a fölösleget. „Már csak egy pici bableves maradt a tálban; kéri valaki?” És kérték, hárman. Egyszer spenóttal is kipróbáltam, de az nem jött be.