Engedjünk-e a gyerek hisztijének?

Álltunk az egyik bevásárlóközpont pénztáránál a szép, hosszú sorban. A várakozás unalmát egy anyuka és hároméves forma kislánya törte meg. A szőke, göndör fürtű leányka zokogva kiabálta: akarom, akarom!, és az egyik polc felé mutatott kis ujjacskájával.

Mauthner Ilona

Képünk illusztráció

Forrás: Shutterstock

Mindenki arra nézett, mit is szeretne ennyire ez a csöpp gyerek. Anyukája rendíthetetlen nyugalommal mondogatta neki, miért nem veszi meg. A gyerek nem tágított, sőt egy oktávval magasabb hangra váltott. Arcán patakzott a könny.

A körülötte állók már kezdték unni a hangzavart, egy idős hölgy megjegyezte, ő nem sokat magyarázna a gyereknek, ha az övé lenne. Egy középkorú hölgy egyetértőén bólintott, az anyuka pedig csendben tűrte a kislány szeszélyét és a többi vásárló megrovó pillantását. Egy pillanatra csend lett, mindenki megkönnyebbült, pedig a kicsi csak gyorsabban vette a levegőt, hogy aztán megújult erővel ordítsa: akarom!

Már a birkatürelműek is kezdtek kijönni a sodrukból, volt, aki felajánlotta, ő megveszi, amit akar ez a gyerek, csak legyen már végre csend. Ezen aztán néhányan össze is szólalkoztak, szabad-e engedni a gyerek ilyen mértékű követelésének.

A beszélgetésbe egyre többen bekapcsolódtak, mindenki mondta a maga történetét, mesélt az unokájáról. Volt, aki még fényképet is mutatott. Nagy egyetértésben araszolgattunk a pénztár felé. Észre se vettük, hogy közben a kislány a sok sírástól elfáradva elszundított az anyukája vállán.