Egy fotós, ha nem kíváncsi, nem lesz fotós

Móser Zoltánnal közölt interjút minap a Mandiner. Az 1946-ban Szekszárdon született, Tevelen nevelkedett fotóművész beszél többek között arról, hogy a falu plébánosának köszönhetően ismerkedett meg a fényképezéssel, „aki a hittanórákon nem szentképeket osztogatott, hanem fotókat, amiket ő maga készített”. Egy alkalommal pedig azt is megmutatta Móser Zoltánnak, hogyan hívja elő a fotókat. „Néztem, ahogy az előhívóban megjelenik egy kép. Ami egy varázslat, egy csoda. (...) Aztán érettségire fényképezőgépet kértem”.

Arról is beszélt, hogy „amikor Pestre, az Eötvös-kollégiumba kerültem, rám bízták, hogy működtessem a fotólabort, meg készítsek riportképeket. De csalódást okoztam nekik, mert nem voltam alkalmas arra, hogy a hivatalos eseményeket fotózzam. Egyszerűen nem érdekelt. Akkoriban öt éven keresztül csak száraz fákat fényképeztem”. Szóba került Lengyelország, amely a nyitottságot jelentette számára: „a jazzt, a lengyel filmművészetet; a színjátszás meg már egyetemistaként is megérintett. Varsóban láttam először valódi fotókiállítást. Sok barátot szereztem ott”.

Azt is elmondta, hogy „1968 óta – akkor jártam végig Erdélyt egy kis motorral – az volt a célom, hogy letérjek a főútról, és olyan helyeket keressek fel fényképezőgéppel, ahová a madár is ritkán jár. Erdélybe is, Gömörbe is, az egész Kárpát-medence bejárására a kíváncsiság vitt. Egy fotós ha nem kíváncsi, akkor nem lesz fotós”.

Arról is vall, hogy mára „a fotózást felváltotta az írás, ami esszéket és tanulmányokat jelent. A Napút kiadója, Szondi György kérésére kezdtem írni tíz-tizenkét oldalas esszéket középiskolásoknak azokról az írókról és költőkről, akiknek a neve szerepel a tananyagban”.

A teljes interjút itt lehet elolvasni.