Magasan, a felhőkön túl ragyogón süt a nap

Megyek a járdán, kerülgetem a pocsolyákat, egy pillanatra nem nézek lábam elé, máris belelépek egybe. És az esernyőm is szakadt. Nemrég vettem, a boltos azt mondta, ez örökös lesz, mégis múlt héten a szél megbontotta a varrást. Most meg egy szembejövő nekitolja parapléját, épp ahol szakadt. Rákiáltanék, hogy ember, nincs szemed? Nem tudsz vigyázni? De magamba fojtom.

Különben is rosszkedvű vagyok. Már harmadszor keresek valakit, de nem veszi fel a mobilját. Mi a fenének vette, ha nem használja! 

Kerülgetem az embereket, mikor jön szembe velem egy, talán tizennyolc, legfeljebb húszéves fruska. Nincs nála ernyő, haja csupa víz, arcán csorog az eső, a szeme mégis nevet. Megszólít. Elnézést kér, ha esetleg meg tudnám mondani, hogy hol találja ezt és ezt. Mert már harmadszor járja körbe a háztömböt, azt mondták valahol itt kell lennie, de nem találja. 

Véletlenül tudom. A második ház, mondom, bemegy a kapu alatt, és a lépcsőnél jobbra. Köszöni, és indul, szinte tánclépésben. Látom, hogy örül, és hirtelen mintha már az ég sem lenne olyan szürke. Az eső, ez a csendes őszi eső, elköszönve a nyártól, mossa a fák aranyló leveleit. És különben is, nagyapám idején nem is volt járda, ők esőben dagasztották a sarat. 

A sarkon összefutok egy ismerőssel, látom, lóg az orra. Mi bajod, kérdem. Csak néz, hosszasan töpreng, aztán kiböki, tulajdonképpen semmi, tényleg semmi. Nézem mögötte az eget. Kicsit még mindig szürke, de már nem annyira, s eszembe jut, hogy magasan, a felhőkön túl ragyogón süt a nap.