Csak a zenészek képesek így felöltöztetni egy borosüveget

Igazi társasági ember Komjáthi Tamás. Zenészként, borászként is ismert. Sokfelé kalandozott fiatalkorában, sokfelé jár ma is, fellépni. Sztorik láncolata az élete. Ezekből ad ízelítőt.

Színjátszó

– Apám fantasztikusan ügyes és sokoldalú ember volt: fényképész, műszaki rajzoló és gazdálkodó. Bérelt szőlőket műveltünk több helyen, ahová én nagyon nem szerettem kijárni. Pincét egyet tartottunk fenn. Abba csak akkor került bor, ha vittünk. Tinikoromban néha elcsentem a kulcsot, a színjátszó barátaimmal felmentünk, vettünk bort a szomszédoktól, aztán beszélgettünk, énekelgettünk hajnalig. Szép idő volt! Közben mezőgazdasági gépész végzettséget szereztem, csakhogy egyáltalán nem kötött le az a szakma. Nyakamba vettem az országot, csavarogtam, főleg dekorosként dolgoztam, de voltam földmérő is. Csak 24 évesen, 1980-ban tértem vissza Szekszárdra.

Zenész

– A zenélés kölyökkorom óta érdekelt. Tizenöt voltam, amikor Zsoldos Ákossal ketten kezdtük a húrnyúzást egy kölcsön gitáron. Ákosnak már volt zenei előélete; zongorázott, ismerte az alapokat. Eljártam kuglibábukat állítgatni, s az azért kapott pénzből vettem az első gitáromat, egy orosz héthúrost. Azt át kellett alakítani hathúrossá. Most már persze márkás hangszereim vannak: hathúros, tizenkéthúros és klasszikus kivitelben. Fellépni szólóban is járok fellépni, de az együtt zenélés az igazi öröm.

Két formációban játszom. A Komjáthi(y)akban (ebben négyen vagyunk: a két öcsém és az egyikük felesége), és a Szekszárdi Gitárkvartettben, amit Csele Lajos vezet. Ez az együttes sokfelé eljutott már, a határainkon túli magyarlakta területekre is.

Kazángépész

– Van három alappont az életemben: a család, a zene és a borászkodás. Ezek köré szerveződik, illetve ezeket szolgálja még sok minden más. Amikor hazajöttem a kalandos, dekoros évek után, kazángépész lettem a fűtőműnél. Onnan is mentem nyugdíjba, két éve. Azért volt jó ez a munka, mert sok szabadidővel járt. Háromszor tizenkét órát lehúztunk, aztán három szabadnap következett.

Tetőteret építettem otthon, mindent magam csináltam, kellett hozzá idő bőven. Mindemellett megszereztem Palánkon a szőlész-borász végzettséget. Egyik munkatársam el akarta adni a Porkoláb-völgyben lévő szőlőjét.

Ugrattuk, lefele licitálgattunk, s egyszer csak azt mondta: na jó, akkor a tied! Mentegetőztem, hogy csak poénkodtam, nincs egy vasam sem, de rábeszélt, hogy majd az első két-három termésből rendezem a tartozást. És már az elsőből ki tudtam fizetni. Egészen megszerettem a szőlőmunkát, amit gyermekkoromban annyira utáltam. Később a szomszédos területet is megvettem, s most két présházam van.

Az egyikben a hordós érlelés történik, húsz hónapon át, a másikban a palackozás utáni, további nyolc hónapig. Abban, egy külön helyiségben egy szövőszéket is beállítottunk. A feleségem ismert népi iparművész, ott is szőhet, ha kimegyünk.

Borász

– A tanya romos, a szőlő gondozatlan volt. Az egyik öcsém építész, megnyugtatott, hogy rendbe hozható az épület. A metszést úgy terveztem, hogy kiviszem a kottaállványt, ráteszem a szakkönyvet, és nekilátok a mintarajzok szerint. Szerencsére apám kijött, bár akkor már voltak problémák a derekával, de megtanított a lényegre: mit akar a szőlő, mit engedhetünk meg neki, és hol kell határozottan rendbe szedni. Annyira belejöttem, hogy azóta már több elhanyagolt szőlőt rám bíztak a környéken.

Öt-hat évet foglalkoztam velük, aztán visszaadtam őket a hálás tulajdonosoknak. Szőlőmentő lettem. A borkészítésben is fejlődtem. Ma már rengeteg díjam, oklevelem van. A legtöbb borász összehoz valami csak rá jellemző specialitást. Az enyém a Szent Péter Áldás. Péter öcsémről neveztem el, aki egyszer, amikor nem értem rá csömöszölni, fel- feljött a présházhoz, és megcsinálta helyettem. Nagyon szerette a finom, habos, édes itókát, a szamártejet, amiben már van némi alkohol, de még nem bor. Mindig vitt belőle haza, csakhogy az még dolgozott az üvegben, és vagy hűtőszekrényben, vagy a kamrában robbant szét.

Tanakodtam, hogy mit csináljak. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy leállítottam a forrást, és hozzáöntöttem borpárlatot. Így már nem volt veszélyes, ugyanakkor megmaradtak benne a finom, elsődleges ízek. Azt hittem, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, de nem; a portugált, a portóit „találtam fel”. Ez a porkoláb-völgyi portói. Dekoros múltamból adódóan a külcsínre is figyelek. A boroscímkéimet magam tervezem és vékony parafalapra nyomtatom őket.

A ledugózott üveg szájára papírkapszula kerül, amit csak zenész képes esztétikusan ráhajtogatni a nyakra. Bizonyos akkordok lefogásánál használatos mozdulatok kellenek hozzá. Végül rafiával körbe kötözöm a nyakrészt. Világszabadalom! Így kerül a barátokhoz, a vásárlókhoz, vagy a Német Színházba, ahol néhány darab előtt én vagyok a kínáló, a hangulatfelelős.

Különdíjak

Komjáthi Tamás 1956-ban született Budapesten. Szüleit Szekszárdra helyezték, 1960 óta él itt a család. Három fiútestvére van. Felesége szövő népi iparművész, a Tolna Megyei Népművészeti Egyesület elnöke. Két gyerekük, négy unokájuk született.

Alapképzettsége mezőgazdasági gépész. Palánkon végzett, később ugyanott szőlész-borász oklevelet is szerzett. Fiatalon dekoratőrként tevékenykedett, 1980-tól, 2021-es nyugdíjba vonulásáig a szekszárdi fűtőműnél dolgozott. Ismert zenész – gitáros-énekes – és borász. Hatszáz öl szőlője van a Porkoláb-völgyben: kékfrankos, merlot és zweigelt. A Dicenty Dezső Kertbarát Kör borversenyein minden évben sikeresen szerepel.

Különdíjat 2014-ben, 2016-ban, 2019-ben és 2020-ban kapott. (Ez azt jelenti, hogy azokban az években több bora is aranyérmes lett.) A szüretek mindig nagyszabású összejövetelek náluk, ugyanúgy, mint a nyári biomechanikus palackozások. (Ekkor a mechanikát a palackozó eszköz képviseli, a bio „hozzávalót” pedig a családtagok és zenészbarátok népes tábora.)