Tisztaságát sajnos elvesztette a világ

A Hortobágy szívében található Hortobágy nevű településen 2016-ban szenteltek egy ökumenikus templomot. Lélekemelő dolog a templomszentelés, bár nem egy lélekemelő dolog apropóján történt. A munkatáborokba deportált, kuláknak minősített emberek, családok szenvedéseire emlékeznek itt, minden év nyarán, az elhurcoltatásuk évfordulóján. Az idei ökumenikus istentisztelet június 23-án lesz. Azt követően elhelyezik a megemlékezés virágait a központi emlékhelyen, a vasúti sínből készült keresztnél – ami azt szimbolizálja, hogy vasúton, vagonokban érkeztek ide a kitelepítettek –, majd az egyes táborok emlékműveihez mennek a résztvevők; ki-ki a maga megpróbáltatásainak színhelyére.

– Tizenkét tábor volt – mondja dr. Mari Albertné, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnöke –, és ma már mind a földdel egyenlő. Körülbelül tízezer embert hurcoltak ide, barakkokban éltek, a kisgyerektől az aggastyánig, 1950 júniusától 1953 októberéig. Sztálin halála és Nagy Imre intézkedése vetett véget a megpróbáltatásaiknak. Kislányként, szüleimmel én is az egyik táborba kerültem. Elengedésünkkor közölték, hogy nem mehetünk vissza oda, ahonnan jöttünk. S volt még néhány kitétel: a kitelepített nem költözhet a fővárosba és a határsávba sem. Gyakorlatilag földönfutóvá tettek bennünket. Már fogy a létszám, egyre kevesebben, talán ezren élhetünk a kitelepítettek közül.

Tolna megyéből Kajsza József minden évben részt vesz családjával a megemlékezésen. Ő Lenintanyán sínylődött, mindkét fia ott született. Tőle származik az az emlékezetes mondás, hogy a hortobágyi kitelepítés a magyar történelem leggyászosabb eseményei közé tartozik, mert ekkor nem a német és nem az orosz, hanem a magyar vitte el a magyart. A barakkok háromszor négyméteres helyiségeibe négy családot szállásoltak be. Sással bealmozott birkahodályokban feküdtek az emberek, összezsúfolva. Higiénia semmi, fűtés semmi, táplálék épphogy valami. Mezőgazdasági munkát végeztek, minden lépésüket a különleges alakulat emberei figyelték, még aratni is géppisztolyos őrök kíséretében mentek. Pedig semmi bűnük nem volt; tárgyalás és ítélet nélkül kerültek a munkatáborba. Drávafokon minősítették őket kulákká, oda vissza nem mehettek; Bátaszéken kezdtek új életet.

A Kajsza család a megemlékezések aktív résztvevője. Már az unokák is mennek, s fúvós zenét szolgáltatva járulnak hozzá a rendezvény méltó hangulatának megteremtéséhez. Kajsza József szerint beszélni kell a történtekről, mert ha nem teszik, megismétlődhet a dolog. Elhitetni az ország egyik felével, hogy a másik fele gazember – hogy neked azért nincs, mert annak van –, könnyen megoldható. A becsület, az erkölcs, a hit avítt furcsaságnak számít. Már két nagy háború is bizonyította, hogy a világ elvesztette tisztaságát.

Ma már semmi nem látható az egykori táborokból, melyek a következők voltak: Erzsébettanya, Lászlómajor, Lenintanya, Elep, Tadej, Borsós, Árkustanya, Kócspuszta, Borzas, Kónya, Kormó, Ebes.