Az agyat felépítő idegsejteket, azok működését tanulmányozza

– Ötven év. Számvetésre még korai, de egy kis összegzésre mindenképp alkalmas életkor. Kezdjük azzal, hogy állatorvosként végzett Budapesten, aztán sokfelé tanult és dolgozott külföldön, mégis hazajött. Miért?

– Valóban a pesti Állatorvostudományi Egyetemen végeztem 1992-ben – mondja Nusser Zoltán –, és még abban az évben mentem Oxfordba, ahol a doktori képzésemet kezdtem. PhD-fokozatot 2005-ben kaptam (amit Oxfordban DPhil-nek hívnak) farmakologiából, azaz gyógyszertanból. Habár a Gyógyszertani Intézetben kaptam diplomát, én mindig idegtudományokat vagy más néven neurobiológiát tanultam. Ezért neurobiológusnak tartom magam. Londonban 1996-ban és Los Angelesben 1998–tól 2000-ig már posztdoktori kutatóként dolgoztam és folytattam neurobiológiai tanulmányaimat. Aztán 2000-ben, leginkább feleségem ösztönzésére és Freund Tamás meg Vizi E. Szilveszter csábítására jöttem haza az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetébe.

– Mikor tisztázódott önben az útja, a hivatása? Melyek voltak pályakorrekcióinak fontosabb mozzanatai, találkozásai?

– Állatorvosnak készültem már gyerekkoromban, Bonyhádon. Azonban az egyetem első évében rájöttem, hogy engem sokkal inkább érdekel a kutatás mint a klinikai munka. Így már másodéves koromban elkezdtem kutató diákkörösként dolgozni. Negyedéves koromban kaptam egy három hónapos ösztöndíjat az Oxfordi Egyetemre. Ott Somogyi Péter professzor úr laboratóriumában ismerkedhettem meg az idegtudományokkal és a kísérletes neurobiológiával. Akkor vált számomra egyértelművé, hogy én ezt szeretném csinálni egész életemben. Ennek tükrében egyértelmű, hogy az oxfordi mentorom, Somogyi Péter (az ottani akadémia, a brit Royal Society egyetlen magyar tagja) volt talán a legnagyobb hatással rám a neurobiológussá válásom útján. Azonban meg kell említenem Mody István professzort, aki Los Angelesben segítette a tudományos fejlődésemet, és sokat tanultam Stuart Cull-Candy londoni laboratóriumában Mark Farrant és Angus Silver barátaimtól is.

– Most hol tart, mivel foglalkozik? Merre tovább?

– Hogy hol tartok, azt nehéz megmondani. Lassan húsz éve élek itthon, azt gondolom, hogy nemzetközi szinten is kimagasló neurobiológiai kutatásokat végzünk a laboratóriumomban. Ezt talán jól szemlélteti, hogy az elmúlt években közel hárommilliárd forintnyi pályázati pénzt nyertünk el, kizárólag külföldi forrásokból; nemcsak az EU-tól, hanem pl. amerikai és angol magánalapítványoktól is (Howard Hughes Medical Institute, Wellcome Trust). Munkámat itthon is elismerték. Büszke vagyok, hogy 38 évesen megválasztottak a Magyar Tudományos Akadémia tagjának (az MTA történetében a harmadik legfiatalabb tag lettem), és a Bolyai alkotói díjat is megkaptam 44 évesen. Hogy merre tovább? Nem szakemberek számára azt kell mondanom, hogy látszólag ugyanazokat a kutatásokat folytatjuk, amit az elmúlt húsz évben végeztünk. Természetesen szakmailag változnak a kérdéseink, a megközelítési módszereink, a legmodernebb technikákat alkalmazzuk kísérleteinkben, melyek célja, hogy az agyunkat felépítő idegsejtek és a köztük lévő kapcsolódási pontok vagy szinapszisok működését megértsük.

– Megérthető-e az aggyal az agy?

– Ez leginkább egy filozófiai kérdés. Ebbe nem szeretnék belemenni, mivel rögtön az elején azt kellene definiálni, hogy mit értünk a „megértés” alatt. A megértésnek biztosan van az a szintje, amely szinten tökéletesen megérthető az agy működése, általunk. Persze, ha valaki azzal érvel, hogy az a megértési szint nem elég mély, akkor elképzelhető, hogy tud hozni egy olyan példát, ami a megértés olyan mélységét követeli meg, ami ma nem lehetséges. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy a fizika törvényeinek a megértése alakult az elmúlt évszázadokban. Amikor nem értettük, hogy miért esik lefele az alma a fáról, akkor jött Newton és megmagyarázta. De volt még egy csomó jelenség, amit nem értettünk, például a villámlás, ám elérkeztünk az elektromosság felfedezéséhez, és már azt is megértettük. Mélyebbre hatoltunk, az anyag belsejébe, az atomok világába, amit eleinte nem értettünk, de azután arra is volt egy kielégítő teória, majd jött a következő szint, a szubatomikus részecskék és kölcsönhatások és így tovább. Azaz ma is van olyan fizikai jelenség, amit nem értünk, de ha ezt a logikai sort valaki folytatja, akkor semmi okunk feltételezni, hogy az, ami most még ismeretlen, az ne válhatna ismertté a jövőben. Az agykutatást is valami hasonló módon lehetne jellemezni, csak a lényeges különbség, hogy az agykutatás, mint diszciplína hetvenéves, a fizika meg ötszáz.

– Hívő? A tudósok állítólag egy bizonyos kor után mind a teremtés, a létezés megfejtéséhez, megfejthetetlenségéhez érkeznek el…

– Amikor egy tudós ezzel kezd foglalkozni, az nem azért van, mert épp akkor fejlesztettek ki egy olyan módszert vagy műszert, amivel ez tudományosan vizsgálható lenne, hanem azért mert szeret „vénségére” filozofálgatni.

– Hogy néznek ki a napjai? Tanít? Kutat? Konferenciákra jár? Publikál?

– Pontosan így. Reggel hétkor megyek be a munkahelyemre, és általában este hatig, hétig vagyok benn. A laboratóriumomban vannak diákjaim és kutatótársaim, akik témavezetése és tanítása az egyik legfontosabb napi tevékenységem. Megbeszéljük a kísérleti eredményeket, és tervezzük a következő kísérleteket. Ezenfelül, amikor összejön elég izgalmas eredmény, akkor azt le is közöljük, nemzetközi szaklapokban. Továbbá része a munkámnak, hogy konferenciákra járok, és ott az eredményeinket előadom a hasonló területeken dolgozó kutatóknak. Mindemellett rendszeresen, de nem sokat oktatok a Semmelweis, az ELTE és a Pázmány Péter egyetemen.

– Mennyire racionális, mennyire érzelmes alkat?

– A munkám megköveteli, hogy annyira racionális legyek, amennyire csak racionális lehet valaki. De természetesen, akik közel állnak hozzám, azokkal érzelmes is vagyok. Két gyereket neveltünk fel. Mindketten elvégezték az egyetemet, és külön élnek évek óta tőlünk a partnereikkel. Így őket leginkább hétvégeken látjuk, meg közös nyaralásokkor, ünnepnapokon. Mivel a gyerekek már kirepültek, több a szabadidőm, amit leginkább sportolással töltök. Úszok, futok, kerékpározok és együtt is csinálom a hármat, a triatlont. Így a nyaralás nálunk általában sportolással eltöltött, aktív kikapcsolódás. Emellett gyakran járunk haza, Bonyhádra. Van ott egy házunk, sok hétvégét töltünk a városban, így a szülőket és a testvéreket is gyakran láthatjuk.

Bonyhádon Perczel-díjat kapott

Nusser Zoltán 1968-ban született Bonyhádon. A Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségizett 1987-ben, majd felvételt nyert a budapesti Állatorvostudományi Egyetemre. Negyedéves korában, három hónapos ösztöndíjat elnyerve, az Oxfordi Egyetemen tanult. Az „Aminosav neurotranszmitter receptorok megoszlása a hippokampuszban és a kisagyban” – című disszertációjával elnyerte a Glaxo-Wellcome-díjat, melyet a legjobb PhD-dolgozatnak ítélnek oda. Később a londoni és a Los Angeles-i egyetemen is folytatott élettani, neurobiológiai tanulmányokat, kutatásokat. Kaliforniai évei alatt elnyerte a Chansellor’s Award for Postdoctoral Research díjat, mellyel az egyetem rektora a legjobb posztdoktoriális kutatót jutalmazta. Visszatért 2000-ben Magyarországra; az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében laboratóriumvezető. Munkásságáért megkapta többek között az Akadémiai Díjat (2006), a Bolyai-díjat (2012) és a Széchenyi-díjat (2013). Bonyhádon 2004-ben Perczel-díjjal tüntették ki. Akadémiai tagsága, 2006 óta kutatóprofesszor.