Ellátják megrendelők, rongálók is munkával

Még a kert bokrai mögül is szobrok kandikálnak ki. Varga Gábor szűkebb és tágabb környezetét is szépítgeti: a lakást, a várost, az országot. Alkotómunkával töltött, sűrű esztendők állnak mögötte, és vélhetően előtte is, mert 67 évesen is tele van megrendelésekkel és saját szobortervekkel. Van köztéri munkája Olaszországban és Lengyelországban, Erdélyben pedig nem kevesebb, mint 15 műve látható. Itthon a Jászságból kapta a legtöbb megrendelést, annak is köszönhetően, hogy – az Iparművészeti Főiskolán töltött négy év, és páresztendős fővárosi helykeresés után – Cegléd­re költözött.

– Könnyebb volt ott alkotóműhelyt kialakítani, mint Pesten – emlékszik vissza –, s a tanácstól még lakást is kaptam, 1980-ban. Eleinte kis­plasztikákat, kisebb szobrocskákat készítettem, de hamarosan érdekelni kezdtek a köztéri alkotások. Kerámia, bronz és samott szobrokat készítettem.

Dombóvárra először 1987-ben került alkotása, az Álmodozók. Ezt sajnálatos módon megrongálták, és amikor a rendbetételére kérték fel, akkor maradt itt. Műtermet az egykori lekvárgyár területén, a Jam-csarnokban kapott. A mellette lévő kis kertet is művészi igényességgel rendezte be: szobrokkal és szökőkúttal. Felesége is segítségére volt, aki végzettségét tekintve pszichológus, de keramikusként is ismert. Érkeztek a megrendelések, helyből és távolabbról, főként szakrális munkákra: Szt. István, Szt. Imre, Szt. Erzsébet, illetve stációsorozat a lengyelországi pálosoknak.

– Nem hullottak az ölembe a megrendelések – hangsúlyozza –, az egész úgy kezdődött, hogy egy csomót pályáztam és házaltam. Jártam a galériákat a munkáimmal, Ausztriában és Németországban, az egyik bécsi galéria rendszeresen vásárolt tőlem, kiállítást rendeztek a kisplasztikáimból ott is és Olaszországban is, úgyhogy elindult ez a vonal. Míg a nagyobb szobrok le nem kötötték az energiáimat.

Emlékezetes alkotásai közé tartozik a jászárokszállási Városkapu, a jászalsószentgyörgyi szökőkút, a jászdózsai Szent Mihály, a szolnoki Tiszavirág, a szentendrei Hétvezér, a Hadtörténeti Múzeum udvarán felállított Az aradi 13, és az ország első 1956-os emlékműve, a ceglédi, amelyet még az első szabad választás előtt, a Németh-kormány idején avattak. Sokat gondol arra a munkájára is, amely szintén egy rongálásnak volt köszönhető.

– Jászdózsán található a jászok vize szökőkút – meséli. – Remek alkotás, tetején egy 1715-ben, itáliai mester által készített, terrakotta arató istenszobor. Legalább kétméteres. Megúszott minden háborút és forradalmat, de a bulizást nem. Három gyerek, diszkó után felmászott és ledöntötte. Nyolc ládában hozták el nekem. Restauráltam, de javasoltam, hogy ne tegyék ki (el is helyezték az önkormányzat épületében), s készítettem egy másolatot; az látható ma a kútnál.

Alkotásainak többsége realista, figurális, szívesen mozog a hit ösvényén: Márton Áront, Szt. Gellértet, Mindszenty Józsefet is megmintázta már, és a magyarországi Mária-út állomásai közül húsznál az ő szobrai, domborművei láthatók.

Szobrokkal gazdagította Európát

Varga Gábor 1952-ben született Mezőtúron. Ott érettségizett a Dózsa György Gimnáziumban, aztán fazekas tanuló volt, majd az Iparművészeti Főiskolára járt, 1971-ig. Dolgozni Budapesten kezdett, hosszú időt töltött Cegléden, aztán Kecskeméten, végül 14 éve Dombóvárra költözött. Számos szoborral gazdagította Európát, Erdélytől Németországig, Lengyelországtól, Olaszországig.

– Ha lesz időm a saját ötleteim megvalósítására – mondja –, akkor szeretnék absztrahálni. Úgy megfogalmazni szakrális dolgokat, ahogy még senki. Hívő vagyok, elmondom a magam kis imáit, de nem tartozom a templomba járók közé. A hit világa vonz, fejben már megvan a teremtéstörténet, a hét nap, azt mindenképp el akarom készíteni, és az ember történetét is, a porból lettünk, porrá leszünk szellemében, durva samottból.