A dicséretben hisz, nem a büntetésben

Beszterczán Péterrel reggel kilenc órára beszéltük meg a találkozót. Ekkorra a szedresi házban az ebéd már elkészült, a szakács a tanár úr volt. Mint mondja, a száraz levegőre érzékeny, asztmája miatt mélyült el a konyhaművészetben, az étel gőze jót tesz a légcsövének. A főzésben is kitartó, akárcsak a tanításban vagy a kézilabdában, amelyet sokakkal szerettetett meg Szedresben.

– Faddon születtem, Tolnán jártam gimnáziumba. Harmadikos voltam, amikor a faddi csapattal átkerékpároztunk Szedresbe meccset játszani. Azonnal megtetszett a község. Aztán megdöbbentő módon az élet idevetett, hiszen tanárként Szedresbe helyeztek. Nagyon hálás vagyok azért, hogy befogadott a falu. Az egykori ellenfelek pedig csapattársak, barátok lettek – mesélte a ma már nyugdíjas pedagógus. Az előző szedresi testnevelővel, Técsi Józseffel, aki nem mellesleg szintén az 1959-es ellenfelek közzé tartozott, és aki ugyanolyan megszállott volt a tanításban, sportban, mint amilyen Beszterczán Péter, váltották egymást. A fiatal pedagógus, edző azonnal megszervezte a fiú- és a leánycsapatot, Gabi Géza pedig, aki szintén testnevelőként egy évre rá került az intézménybe, a focit vitte.

Közben persze a felnőttek is edzettek, így volt, hogy a tanár bácsi egyszerre négy-öt csapatnak volt az edzője. Kiderült, hogy annak idején kifejezetten pezsgő volt a sport- és ezen belül a kézilabdaélet, sok csapat működött. Amikor a megye bajnokságban játszottak, Szedresben minőségi munka folyt, 1985-ben a szezon végét győztesként zárták. – Tatán osztályozót játszottunk. Nem azért, hogy bekerüljünk az NB II-be, hiszen inkább volt ez a néhány nap jutalomút. És ott olyan sportolókkal találkoztunk, mint Fábián László vagy Rózsavölgyi István olimpikonok – mondta Beszterczán Péter. Hozzátette, hogy mindig volt öt-hat olyan felnőtt játékosa, akikkel együtt tudott dolgozni. Felügyeltek a fiatalokra, és jó példát mutattak. Volt egy srác, aki a szállításban segített rendszeresen. A pedagógus szerint egyszerűen nagyon fontosak voltak az emberi kapcsolatok. Egyszer a fiú csapattal mentek át Tolnára meccset játszani. Előbb buszoztak, aztán Mözsig vonattal jutottak el, onnan gyalogoltak. Csakhogy a helyszínen kiderült: se ellenfél, se pálya. Így a szedresi csapat egyik fele a pályát festette fel, a másik fele összeszedte a másik csapatot.

Beszterczán Péter ugyanakkor nemcsak testnevelő volt, hiszen biológiát, földrajzot is tanított, esetenként versenyekre készítette fel a gyerekeket. Iskolájában volt gyermekvédelmis, sőt könyvtáros. Három esztendőn át pedig az igazgatói teendőket is ellátta. – Sosem a pozíciót néztem, hanem a feladatot – mondta. Ahogy sztorizik, kiderül, mindig a megoldásban és nem a büntetésben gondolkodott, és szinte mindig a gyerekek pártját fogta. Utolsó osztálya igen kiváló eredményeket produkált a tanulásban, osztályfőnökük pedig soha nem írt figyelmeztetést egyikük ellenőrzőjébe sem, csak dicséretet. Beszterczán Péter erre nagyon büszke, valamint arra, hogy igazgatóként is tanár bácsi maradt.

Jó lett volna egy ilyen pálya

Nemrég fejeződött be az iskolai sportpálya felújítása. Beszterczán Péter szerint a falu ezzel még élhetőbbé vált, és ha ilyen körülmények között kézilabdázhattak volna, talán még ma is játszanának. A viccet félre téve, a tanár bácsi hatvanegy évesen még játszott. Gyerekeit is edzette, illetve tanította ő és felesége, aki ugyancsak az iskola tanáraként dolgozott, és aki egészen jól tűrte, hogy férje a meccsek miatt gyakran volt távol hétvégenként.

Beszterczán Péter elmesélte, hogy a mostani pálya kezdetben földes volt, és lejtett. A szintkülönbséget sikerült megszüntetniük, később szert tettek némi salakra. Aztán lebitumenezték, a megyei közútkezelőtől pedig tartós festéket kaptak. Ám a játéktér repedezett, gazosodott, labdafogó hálóról pedig végképp szó sem volt. A gyerekek és felnőttek sokszor szaladtak a kirepült labda után. A környéken élők megszokták, és szívesen dobták vissza.