A kilenc testvér közül négyen választották a lelkészi pályát

– Azt mondják: a Csepregi család áldásos tevékenysége meglátszik Sárszentlőrincen. Édesapja is lelkész volt, már két generáció óta szolgálják a falut…

– A szüleim 1953-ban költöztek ide hat gyerekkel – mondja Karl Jánosné Csepregi Erzsébet. – Apám előtte tíz évig misszió lelkészi szolgálatot látott el. Budapesten éltek, de járta az országot, mindenfelé szervezett egyhetes-nyolcnapos evangelizációkat, konferenciákat, és szerkesztette az Élő Víz című folyóiratot. Népfőiskolát is szervezett több településen. Finnországban volt ösztöndíjas a teológia elvégzése után, s hazatérve, lelkésztársával az evangélikus egyház újraébredésén kezdett munkálkodni. Publikált is finnül, testvérkapcsolatot létesített a tamperei Kaleva gyülekezettel 1981-ben. Ez egy élő együttműködés, most nyáron is voltak itt.

– Ilyen nyüzsgő alkat volt az édesapja?

– Nem nyüzsgő, hanem talpraesett, értelmes, elkötelezett, akit a belső tűz vitt előre. Életre szóló példát mutatott: amikor ez a lendületes periódus véget ért, senkit sem hibáztatva látott neki az új, sokkal nehezebb körülmények közötti munkának. Az állam elvette a mozgó lelkészek mozgásterét. Helyhez akarták kötni a papokat, egy gyülekezethez kapcsolni, hogy ne nagyon legyenek szem előtt. Mondhatni: büntetésből került az édesapám Sárszentlőrincre. Orosházi paraszt családból származott, számára nem volt idegen ez a közeg, de anyám pesti lány volt, apja építészmérnök, ő maga több nyelven beszélő, országházi gyors- és gépíró, mégis zokszó nélkül követte. Pedig itt nem volt komfort. Kútról hordtuk a vizet még a hatvanas évek elején is. Mindent elfogadtak úgy, ahogy az Úristen adta. A falu nem tudta eltartani a hat gyerekkel ideérkező gyülekezetvezetőt. A szegények nincstelenek voltak, a gazdagokat meg kuláknak minősítették és lesöpörték a padlásaikat. Úgyhogy apám földet művelt, állatokat tartott a lelkészi munka mellett, derűsen gondoskodva a már kilencgyermekes családjáról és működtetve a gyülekezetet. Csak felnőve értettük meg, hogy amikor vacsoráztunk, miért nem ültek közénk a szülők. Mögöttünk álltak, kiszolgáltak bennünket, aztán, ha maradt ők is ettek, ha nem, úgy feküdtek le.

– Sokáig tartott ez a nehéz időszak?

– Nem, mert az állattartás segített rajtunk, volt hús, volt tej, tulajdonképpen nem is éreztük, hogy szegények vagyunk. A Krisztusba vetett bizalom megalapozta a szüleink derűjét, és mi egyértelműen boldog gyermekek lehettünk. Apám olyan szelíd alázattal végzett mindent a kétkezi munkától a lelkipásztori szolgálatig, hogy öröm volt nézni. Hóban, kibiciklizett Uzdra, 5-6 kilométerre, hogy 2-3 idős asszonynak házi istentiszteletet tartson. Szerettük őt nagyon. Nem csoda, hogy négy gyereke is a lelkészi pályát választotta.

– A régi karácsonyok milyenek voltak?

– Olyankor a már máshol tanuló nagyobb testvéreink is természetesen hazajöttek. Két szék közé seprűnyelet tettünk, arra lógattuk a felcérnázott szaloncukrokat, aztán feldíszítettük a fát. Ha disznót vágtunk, volt sült hurka, sült kolbász, a bejgli sem maradhatott el, de nagy ajándékokra persze nem számíthattunk. A szentesti istentisztelet után jött a családi vacsora, aztán mi, gyerekek átmentünk egy másik helyiségbe, énekeltünk, míg meg nem hallottuk a csengettyűt, s akkor mehettünk be, várakozásokkal telve a fenyőhöz. A legnehezebb években apánk azt mondta: gyerekek, az idén nem lesz ajándék. S mikor bevonultunk – kisebbek elöl, nagyobbak hátul –, ámulva láttuk, hogy mégis van…

– Sok minden változott azóta. Az emberek eltávolodtak a hittől. Sárszentlőrincen hogyan alakult a gyülekezet létszáma?

– Ez egy evangélikus magyar település, ötven-száz éve még gyakorlatilag a falu volt a gyülekezet. Van egy kimutatás 1975-ből, az akkori 1200 lakosból 655 volt az egyházfenntartó. Ma nyolcszáz körüli a lélekszám, és ötven a támogató tag.

– Akkor miből élnek?

– Isten kegyelméből. És az országos egyház meg a finn testvérgyülekezet támogatásából.

– Van-e valami álma, vágya a jövőt illetően?

– Apámtól 1985-ben vettem át a lelkipásztori feladatokat, és jövőre adnám tovább, mert 65 éves leszek. Sajnos az evangélikus egyház is lelkészhiánnyal küzd; nem lenne jó, ha már egy eleve leterhelt pásztor kapná meg az én területemet is pluszban: Sárszentlőrincet, Uzdot, Pálfát, Nagydorogot és Tolnanémedit. Arra kérem a Jóistent, hogy legyen utódom, aki zökkenőmentesen továbbviszi a gyülekezeti munkát.

Miért nem mozdulnak Isten felé az emberek?

Karl Jánosné Csepregi Erzsébet 1955-ben született Sárszentlőrincen, kilencgyermekes család hetedik gyermekeként. Négyen választották a lelkészi pályát. A helyi evangélikus gyülekezet vezetését 1985-ben vette át édesapjától. A generációs stafétaátadás nem folytatódik. Négy gyermeke hitgyakorló, de egyik sem lelkipásztor. Apja, Csepregi Béla aktív missziós és evangelizáló tevékenységet folytatott. Legfontosabb beszédeit, publikációit egy könyvben jelentették meg, születése századik évfordulóján, 2014-ben. Az 1990-es változásokkor – amikor szabaddá vált a hitgyakorlás, mégsem özönlött a nép a templomokba – így írt: „Miért nem hoz a külső bilincsek lehullása felszabadulást a lelkek mélyén is? Miért maradnak mozdulatlanok még mindig a tömegek, vagy ha mozdulnak is, miért nem Isten felé? … ha valakit Istenhez szeretnél vezetni, akkor először Istennek beszélj róla, s csak azután Istenről neki!”