A Fekete-tengeri Duna-deltáig evezett le a két barát

–  A történet úgy indult, hogy Mészáros János beszámolt arról, milyen utat tervez és kért, hogy segítsek neki egy speciális, hajós célra gyártott evezős csónakot szerezni, amelynek mindkét vége "pörge", ezért kiválóan lovagolja meg a hullámokat – kezdte a nagy kaland történetét Csipszer János. Mint mondta, a paksi komp üzemeltetőjétől sikerült egyet szereznie, amelyet a Velencei tó mellé szállítottak, Fa Nándor, a híres óceáni hajós cégéhez. Itt olyan munkákat végeztek el rajta, amely segítségével még erősebbé, stabilabbá tették a vízieszközt. Ezt követően Mészáros János további változtatásokat végzett rajta, amelyek alkalmassá tették a hosszabb utak megtételére. Az útitársak listáján eredetileg Csipszer Jánoson kívül többen is szerepeltek, de az utolsó jelentkező visszalépésével végül ketten maradtak. 

Az utazásra készülődve tervet készítettek, térképeket tanulmányoztak, de még Verne Dunai hajós című könyve is előkerült. Egy ideig azonban úgy tűnt, talán nem is lesz semmi az egészből, hiszen a szomszédos háború miatt a Duna ezen szakasza nem volt végig járható. Június elején azonban váratlanul feloldották a tilalmat és ezzel elhárult az akadály az expedíció elől. A felszerelések, hálózsákok, sátrak, élelmiszerek beszerzése után minden csomagjukat két zárható tetejű műanyag hordóba rendezték azért, hogy ha víz kerülne a csónakba, vagy elsüllyednének, meg tudják ezeket menteni.

Kétéves előkészület után július 4-én indult útnak Mészáros János és Csipszer János, akik naponta tíz órát eveztek. Éjszakára mindig kikötöttek, a szárazföldön aludtak, majd reggel ötkor keltek, megkávéztak, aztán délig eveztek. Akkor megálltak ebédelni, majd napszálltáig haladtak tovább. – Ételeket tekintve szerencsére nem vagyunk válogatósak, így amit vittünk, azt fogyasztottunk, többnyire konzerv ételeket, marhapörköltet, pacalt, babgulyást, májkrémet, paradicsomos halat – árulta el a paksi hajós. Reggelire nagy kedvencük volt a hazai szalonna paradicsommal, a három kilós darab egészen három hétig kitartott, de a Paksról magukkal vitt paradicsom a nagy hőség ellenére sem romlott meg, másfél héten keresztül, amíg volt, ehettek.

Az első nap 80 kilométert tettek meg, még Tolna megyében, a Szent László hídnál, Bogyiszló mellett tértek nyugovóra egy zátonyon. Másnap, miután egy eső is elkapta őket, egy ismerős hajósnál, Dunaszekcsőn szálltak meg. Kora este átlépték a határt és innen indult az igazi kaland. Kilépve az országból ugyanis sötétedésig oda kellett, hogy érjenek Bezdánba, a határátlépő kirendeltségre, ahol már várták őket és ahol be kellett jelentkezniük Szerbiába. Ha nem sikerül, nem köthettek volna ki sem Szerbiában, sem Horvátországban. Sötétedés után ugyan, de odaértek, ahol sikeresen beléphettek az országba, sőt egy használaton kívüli hajón megpihenhettek éjszakára. 

Csipszer János szerint az út legnehezebb része a Belgrád alatti szakasza volt, ahol a két vízlépcső miatt gyakorlatilag álló vízben kellett evezniük, nem segítette őket a víz sodrása sem, ráadásul mindezt szembe szélben. Ezt az részt kegyetlennek, embertelennek nevezte a paksi hajós. A legelkeserítőbb napjuk az volt, amikor összesen 32 kilométert tudtak előre haladni. Mint mondta ilyenkor, miként az út nehezebb részein mindig, a családjának képe lebegett a szeme előtt. Arra gondolt, hogy nemsokára találkozhatnak és ez mindig erőt adott neki. Folyamatosan komoly figyelmet igényelt a biztonságos közlekedés is, a hajókkal ugyanis nem voltak rádiókapcsolatban. – Miközben eveztünk, folyamatosan figyeltük a térképet, a hajózási jeleket, a partot, a közeledő járműveket, hogy elkerüljük a közlekedő hajók útvonalát – mondta a nehézségekről. 

Tapasztalatai szerint a mai Duna – leszámítva a magyarországi részt– nem való evezésre, különösen a legalsó szakasza, a Duna delta sulinai ága. Itt hatalmas a forgalom, rengeteg vízitaxi jár erre, akik a legközelebbi, 80 kilométerre található hotelekből hoznak utazókat. A 12 személyes, száz-kétszáz lóerős motorokkal a többi jármű mellett száguldoznak, nem törődve csónakokkal, horgászokkal, semmivel. Naponta kétszer járnak itt szárnyashajók és személyhajók is, amelyek szerinte szintén a szokásosnál jóval gyorsabban haladnak. Ezek mind életveszélyes hullámokat kevernek, Csipszer Jánosék is többször kerültek veszélybe. Egy tengerjáró hajó például akkora hullámot kavart, hogy ladikjukon átcsapott a víz, egyikük telefonja is tönkre ment emiatt. Érthetően nagy öröm volt amikor most hétfőn, 29 nap után végre megérkeztek, különösen a találkozás a fiával, aki értük ment autóval.

A megérkezést követően először még úgy nyilatkozott, többet nem tenné meg ezt a távot, de lapunknak azt mondta, mostanra már kissé leüllepedtek benne a tapasztalatok. Van két fia és egy lánya, ha ők kérnék, elutazna ide velük. Hozzátette, a mostani teljesítmény alapú túrázás helyett viszont az élményszerzést, kikapcsolódást részesítené előnyben.

A jéghideg kóla az igazi

A két sportember közül Csipszer János, bár ezelőtt sárkányhajózott, néha a feleségével csónakáztak is, de komolyabb evezős tapasztalatokkal nem rendelkezett. Mészáros Jánossal korábban a Velencei-tónál dolgoztak együtt, akinek régi álma volt ezt a távot néhai édesapja és a bátyja emlékére leevezni, amit ők korábban, hajósemberként rendszeresen megtettek. Mészáros paksi kollégájától kért segítséget, amikor elkezdete szervezni az utazást, végül úgy alakult, hogy ketten indultak útnak. Az embert próbáló távot eredetileg három hét alatt szerette volna megtenni a két barát, végül csaknem egy hónap, 29 nap alatt sikerült. Az utat egy hatméteres fém ladikkal, a MAHART mentőcsónakjával tették meg, amely elég biztonságosnak számít. A hosszú idő alatt a legnagyobb örömet az okozta a két evezős számára, ha az általában langymeleg saját vizük helyett valahol kikötve ihattak egy jéghideg kólát – tudtuk meg Tibai Esztertől, Csipszer János feleségétől.