Három saját és tizenegy nevelt gyerek életbe indítói Bognárék

– Hogyan kezdődött? Nem volt saját gyerekük?

– Dehogynem – mondja Bognár Imréné. – Csak amikor a két lányunk felnőtt, önállósodott, és a fiunkat felvették a pécsi főiskolára, hirtelen nagyon üres lett ez a nagy ház. Akkor jött az ötlet…

– A férje mit szólt hozzá?

– Ő vetette fel, aztán elkezdtünk utánajárni, hogy is megy ez. Akkor, 2002-ben még működött itt Faddon a nagy nevelőotthon – csak később tértek át a kisebb egységekre, a lakásotthonokra –, s mi úgy gondoltuk, hogy besétálunk, és választunk egy-két gyereket. Ám ez ennél sokkal bonyolultabb dolog. Először is iskolát kell végezni.

– Aki már felnevelt három gyereket, annak mi újat tudnak mondani, ha örökbe akar fogadni egy negyediket?

– Az örökbefogadás más dolog. Mi nevelőszülők vagyunk, addig van nálunk a gyerek, amíg az eredeti családjában nem rendeződnek a dolgok, vagy valaki örökbe nem fogadja, vagy fel nem nő, és saját életet nem kezd. Erre is, arra is volt már példa a praxisunkban. A 11 magunkhoz vett gyerekből jelenleg hat él velünk. Tanulnunk meg azért kell, mert ezek általában lelkileg sérült gyerekek, másként kell bánni velük, mint azokkal, akik rendes, szerető családi közegben cseperednek fel. A problémáikat fel kell ismernünk, hogy kezelhessük azokat. A hatvanórás alaptanfolyamot kötelező elvégezni, mi ezen felül jártunk az ötszáz órás hivatásos nevelőszülői képzésre is, és továbbképzéseken is részt veszünk.

– Milyen sorrendben érkeztek a gyerekek?

– Az első két fiú, egy 4,5 éves és egy hatéves 2002-ben került hozzánk. Aztán, 2003 decemberében hoztunk ki egy ikerpárt a csecsemőotthonból, 2006-ban pedig egy kilencéves fiú és egy 11 éves lány érkezett. Még egy kislányt kaptunk csecsemőként, akiről az anyukája lemondott 2011-ben. Őt követte 2012-ben egy testvérpár – egy ötéves fiú és egy hétéves lány –, s végül 2017-ben egy ötéves kislány és egy hároméves kisfiú. Ők is testvérek, méghozzá hatan, de sajnos el kellett válniuk a többiektől, mert olyan nevelőszülő nincs, aki hat gyereket fogadna be egyszerre.

– Akik már kirepültek, önállósodtak, azokkal tartják a kapcsolatot?

– Természetesen. Ha valami gondjuk van, azonnal hívnak, hogy anya, ez meg ez a helyzet, hogy oldjam meg…

– Olyasmi is történhet, hogy valaki pár év után visszakerül a vérszerinti szüleihez? Például, ha kiszabadul a börtönből az apja, és nagyjából rendeződnek az ottani körülmények?

– Persze, a legjobb helye a gyereknek a vérszerinti szüleinél van. Ha el kell válnunk, picit sírdogálunk, de tudjuk, hogy így lesz a legjobb. Olyan gyerekeink is vannak, akik hétvégéken látogathatják a vérszerinti szüleiket. Búcsúzáskor nem egyszer azt mondják nekik: „Aztán szót fogadni anyunak, apunak!”. Mármint nekünk.

– A saját gyerekeik nem féltékenyek a neveltjeikre?

– Nem. Már felnőttek, s nagyon jól megvannak mindenkivel, ha hazajönnek. Súrlódásra nem is volt lehetőség, mert nem éltek együtt. Amíg ők itthon voltak, csak velük foglalkoztunk.

– S hogy tud ilyen csendes lenni hat gyerek? Amikor bejöttem, két lány takarított az udvaron, kettő a szobában, két fiú meg apró sóskiflit sütött a konyhában. Máshol ennyien szétszednék a házat!

– Itt is előfordul, hogy zeng a ház és zeng az utca. Tudunk nevetni is, veszekedni, kiabálni is rendesen, mint más családok.

– Hány gyereket lehet még jól kezelni? Mennyi a nem túl sok, odafigyelés, törődés szempontjából?

– Ennyi még bőven belefér. A nagyobbak segítenek a kisebbeknek a tanulásban, és részt vesznek a házimunkában, a bevásárlásban is.

– Gondolom, nem egy-két reklámszatyorral vásárolnak a boltban…

– Komoly mennyiségekre van szükség. Most ezek az áremelések, rezsiemelések nagyon nehéz helyzetbe hoztak bennünket. Miközben a nevelési díj összege 2008 óta változatlan. Napi két kiló kenyér elfogy, meg sok minden más. Amit lehet, megtermelünk a kertünkben, baromfit is tartunk, befőzünk, süteményt és száraztésztát készítünk. A héten száz tojást használtunk el. A lisztből egyszerre vásárolható mennyiség öt kiló, és nálunk nem ritka az olyan nap, amikor elmegy 2-3 kiló.

– Nem érték csalódások a nevelőszülői munka során?

– Nehézségek voltak, csalódások nem. Egy sérült lelkületű gyerekből stabil, képzett, családalapításra alkalmas felnőttet nevelni nagy öröm. Mindegyikükre büszke vagyok. Családot adni. Ezt vállaltuk mi, a férjemmel.