„A közös célért küzdött mindenki”

A márciusi ifjak mind Magyarország felemelésén, szabadságán munkálkodtak, ez volt a közös céljuk. Egyebek mellett ezt hangsúlyozta ünnepi beszédében Görcsös Ákos, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 175. évfordulója alkalmából a vármegye székhelyén tartott  megemlékezésén. A Szekszárdi Garay János Gimnázium 11. A. osztályos tanulója a közönséget a Babits Mihály Kulturális Központ rendezvénytermében köszöntötte, miután a kedvezőtlen időjárás miatt nem szabadtéren, hanem itt kezdődött – és zömében zajlott le – a rendezvény. A megemlékezést dr. Horváth Kálmán főispán és Gyurkovics János, Szekszárd alpolgármestere is megtekintette.

A jelenlévőknek tehát ez alkalommal nem politikus, közéleti személyiség, hanem középiskolás diák tolmácsolta gondolatait.  A fiatal arra is rámutatott, hogy a forradalmat követő szabadságharcban tetten érhető egy meghatározó elem a magyarság hozzáállásában. – Nem két pártra szakadva ontották egymás vérét, hanem egymásra találtak a magyarok, összefogott a nemzet, és a közös célért küzdött mindenki – hangsúlyozta Görcsös Ákos. – Ezért lehet az, hogy március 15-e nemzetünk egyik legnagyobb ünnepe lett.

A beszéd után a Szekszárdi Baka István Általános Iskola tanulói adtak ünnepi műsort, Tisztelet a Hősöknek! címmel. A tanulókat Dala Viktória és Tóthné Kormos Zsuzsanna pedagógusok készítették fel – segítségükre volt Stix Mária és Halmai Krisztina is – , a műsort szintén ők állították össze. A nyolcadik osztályos tanulókból álló csapat március 15-e eseményeit idézte fel,  a látványos és értő módon, a színre vitt előadást énekkel és tánccal színesítve.

Vadászi Dániel metodista lelkész egyházi áldása után a rendezvény a Béla király téren folytatódott, illetve zárult. Az itt található ’48-as emlékműnél –  az Alisca Brass Band és a Magyar Nemzetőrzég Tolna Megyei Szervezete közreműködésével –  intézmények, társadalmi és politikai szervezetek képviselői helyezték el a tisztelet koszorúit.

Görcsös Ákos ünnepi beszéde

Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Szekszárdiak!

„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog.”

Március 15-ére emlékezünk a mai napon, az 1848-’49-es forradalomra és szabadságharcra. Ma pontosan 175 éve már annak, hogy a márciusi ifjak Pesten a világba kiáltották nemzetiszín kokárdával szívükön: rabok tovább nem leszünk! Világba kiáltották azt a mindenki által ismert sort, amelyet a Nemzeti dalban fogalmazott meg Petőfi Sándor. Az a Petőfi Sándor, aki idén 200 éve jött világra, hogy letépje a nemzetét gúzsba kötő, megalázó láncokat. Az a Petőfi Sándor, aki nem akarta tovább szégyenleni magyarságát.

De miért is volt rab a magyar nemzet? Mert a lusta, pökhendi nagyurak inkább hívtak Habsburg uralkodót a trónra, és tűrték a Habsburg uralmat. Pedig hatalmuknál fogva megtehették volna, hogy magyar uralkodót tesznek a trónra az ország függetlensége és tekintélyének megtartása érdekében. Akkor is tűrték az elnyomást, amikor lehetőségük lett volna végleg elszakadni Bécstől. Tűrték Mária Terézia idején, az örökösödési háborúban, tűrték ahelyett, hogy a poroszok oldalára álltak volna. Hű ebekként követték vakon a Habsburg vezetést, hogy ezzel ne Magyarországnak, hanem saját maguknak szerezzenek hasznot. Nem véletlenül írt Petőfi így nemzetéről: „Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kisértete;”

Petőfi a hazaszeretet legnagyobb magyar költője. Ezt az elmaradott országot nemcsak szavakkal szerette, hanem képes volt forradalmat kirobbantani érte: „Szolgaságunk idejében / Minden ember csak beszélt, / Mi valánk a legelsők, kik / Tenni mertünk a honért!” Tettét egyedül nem tudta volna véghez vinni. A márciusi ifjak mind Magyarország felemelésén, szabadságán munkálkodtak, ez volt a közös céljuk. Közülük a legkiemelkedőbbek: Jókai Mór, Vasvári Pál, Irinyi József, Bulyovszky Gyula, Sebő Antal – rájuk is emlékezünk a mai napon. Mindannyiuk szívén ott virított a nemzetiszín kokárda, a hazaszeretet és az összetartozás jelképe. Mindannyian egyet kiáltottak: legyen béke, szabadság és egyetértés! Nekik köszönhető, hogy most szégyen helyett büszkeséget érzünk, és elmondhatjuk, hogy ma már a mi napunk is ragyog.

’48-49 hősei példát mutattak az egész világnak. Sajnos büntetésük is példátlan volt. Küzdelmük, szenvedésük és haláluk azonban nem volt hiábavaló. 1867-ben megszületett a kiegyezés, mely nagyobb függetlenséget adott Magyarországnak, bár szabadsága még így sem volt teljes. Ez volt a „boldog békeidő”, amikor hazánk szépen felzárkózott Európához. De ennek is vége lett, jöttek a világháborúk, Trianon, majd a kommunista diktatúra 40 éve.

„És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.” A Szózat e versszaka nagyon aktuális ma is, amikor kihívást jelent magyarnak maradni, és ebben a globalizálódó világban megőrizni a nemzet függetlenségét. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha pontosan emlékezünk nemzetünk múltjára, és nem feledjük a sorsfordító eseményeket történelmünkből. Ilyen sorsfordító esemény volt március 15-e is, és az azt követő szabadságharc. Ha nem emlékezünk történelmünkre, nem ismerjük, nem tiszteljük azt, akkor a jelen korban sem fogunk tudni eligazodni. A legnagyobb magyar, Széchenyi mondta ki ezt: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn!”

Mi történt még a szabadságharcban? Egy nagyon fontos változás volt az egész magyarság hozzáállásában. Nem két pártra szakadva ontották egymás vérét, hanem egymásra találtak a magyarok, összefogott a nemzet, és a közös célért küzdött mindenki. Ezért lehet az, hogy március 15-e nemzetünk egyik legnagyobb ünnepe lett. Mert az összetartozás, a nemzeti öntudat történelmünkben ezen a napon nyert megerősítést. Ez volt a reformkori magyarság „vérszerződése”.

Tisztelt Közönség!

Hálás vagyok Petőfinek, Kossuthnak, Széchenyinek, Batthyánynak és minden magyar ősünknek. Hálás vagyok, mert egyéni érdekük fölé helyezték hazájuk, népük, nemzetük érdekét, sorsát. Nélkülük nem a mai országunkban élnénk. Hálás vagyok Istennek, mert magyarnak születtem. Büszke vagyok a nemzetemre, mely sosem hátrált meg, és nem is teheti soha. Büszke vagyok arra, hogy a magyar feltalálók, kutatók, tudósok, sportolók, művészek nevét az egész világ ismeri. Büszke vagyok, hogy egy ilyen színes kultúrába születtem, hogy magyar az anyanyelvem, amelynek nincs párja a nyelvek közt a világon.

Az anyanyelvünk megőrzésében is sokat vállaló reformkori költők, írók indították meg a nemzet szabadságáért vívott harcot egy sikeres, vér nélküli forradalommal. Köszönet nekik a kitartásért, a küzdelemért és önfeláldozásért!

Ma nem csak ott, hol sírjaitok domborulnak, hanem az ország minden szegletében, áldó imádság mellett mondjuk el szent neveitek!