Ez iszik, kábítószerezik, szerencsejátékos, a másik csalja a feleségét, ő pedig a férjét

Na majd ő megmondja!

Ezzel az elvárással érkezett a teltháznyi közönség a művelődési házba, aztán az elhangzott történeteket hallva, percenként saját magára ismert valaki az önön hibáiért, és talán abban a pillanatban (vagy egy kicsit később…) megfogadta, hogy igaza van a "dokinak", ezután megjavul..., mert tényleg rossz úton járt eddig…

- Ezen az estén arról beszéltem, amihez értek, ami érdekel és ami a valóság. Azt gondolom, hogy aki itt él ma Magyarországon és többféle csatornán híreket olvas, tévét néz, annak egy csomó dologról megvan a véleménye és el is mondhatja azt. Aztán, amikor azt családi körben, vagy a haverok társaságában teszi meg, esetenként leírja az online világban, ahol aztán háromszázan vagy háromszázezren olvassák, az tulajdonképpen mindegy - mondta el dr. Zacher Gábor. - Az, hogy engem megtiszteltek azzal, hogy meghívtak ide, és elmondhattam a véleményemet, az tök jó. Valamiért meghívtak. Valószínűleg nem azért, mert tegnap olvastak rólam valamit. Rendszeresen tartok előadásokat, ezeken részben a saját szakterületemről, részben pedig azzal  összefüggő dolgokról mesélek. Nagyon remélem, hogy közérthetően, hogy az is megértse, aki életében még csak tíz könyvet olvasott el, és az is, aki negyvenezer szót tud magyarul és Arany János szintjén beszéli a nyelvünket.

- Egyszer csak mindenki egy kicsit meglökte a mellette ülőt... Valószínűleg azért, mert ön akkor kezdett beszélni a szinte mindenki által viselt hétköznapi szenvedélybetegségekről, amiket mi nem is tartunk annak. 

- Érthető a meghökkenés, mert saját magunkról nem szeretjük kimondani, hogy függők vagyunk! Nem nagyon szeretünk belenézni a tükörbe, amiről persze mindannyian tudjuk, hogy a valóságot mutatja. Másoktól persze nagyon-nagyon könnyen gyakorlunk kritikát. Kimondjuk, hogy ez iszik, sőt kábítószerezik, az szerencsejátékos, a másik csalja a férjét, ő pedig a feleségét. 

- Egy kisközségben vagyunk, ahol ilyesmiről nem szeretnek beszélni...

- Gondoljunk bele, egy ekkora, mondjuk két és félezer lakosú településen mindenki ismeri a másikat. Ha itt valakire rásütnek egy bélyeget a felsoroltak közül,  akkor neki itt befellegzett, mert mindig összesúgnak a háta mögött. Neki az a lehetősége marad, hogy máshol, tiszta lappal kezdjen új életet. Ebből a szempontból egy nagyvárosnak minden előnye megvan. Két utcával odébb költözöl, és már azt sem tudják, hogy ki vagy, hol focizol és így tovább. Ott az arctalan tömeg része leszel. Itt viszont, ha reggel elindulsz a buszra, akkor a megállóig folyamatosan köszöngetsz, csókolom, jó reggelt, szerbusz. 

- Az ön iskolája szerint én is szenvedélybeteg vagyok! A nyamvadt tévé miatt. Eddig teljesen nyugodt voltam miatta. Nézzük egy kicsit aztán meg vagyunk. Vagy mégsem?

- Én is az vagyok, hiszen dohányzok, munkaalkoholista vagyok, imádok futni, és az utóbbiban nagyon gyakran nem tudom betartani a határaimat, amit egy achilles gyulladás is bizonyít… Igenis sorozatfüggő vagyok, és természetesen imádok olvasni. Amikor a kórházban úgy hajnali fél kettő-kettő között elcsendesedik a világ, és talán elfekhetnék egyet aludni, de inkább előveszek egy könyvet és még olvasok egy órát. Olyankor persze krimit, ponyvát, vagy történelmi könyvet, és nem valami lelkiéletes művet vesz kezébe az ember, ami után fölvagdosná az ereit. Aztán úgy háromkor lehanyatlok, és közben tudom, hogy egy óra múlva úgy is csörög a telefon, vagy érkezik egy beteg. Nekem mindenesetre így is megéri. 

A Dr. Zacher Gábor előadásáról készült teljes cikket ide kattintva olvashatja el.