Gond a hívek nélkül maradó egyházi épületek hasznosítása

– Építkezésekre jár, állványokon mászkál, templomok tetőszerkezetének felújítását ellenőrzi. Nem nagy ügy, ez a dolga egy műszaki ellenőrnek – vélhetnénk –, ám ha hozzátesszük, hogy Sebestyén Lajos nyolcvan­éves, rögtön másként fest a produkció. Egész életében ezt csinálta? 
– Tulajdonképpen ezt – mondja Sebestyén Lajos –, az építőiparban nőttem fel, ipari tanulóként kezdtem, aztán eljutottam a főépítésvezetői munkakörig. Két munkahelyem volt mindössze: a szekszárdi LAKISZ-tól (Lakáskarbantartó Ipari Szövetkezet) 1979-ben kerültem a bonyhádi tanácshoz (a rendszerváltás után polgármesteri hivatal), ahonnan műszaki osztályvezetőként mentem nyugdíjba 2004-ben. Kakasdon élek, a két város között. 

– Nyilvánvaló, hogy rengeteg beruházással volt dolga, kivitelezőként, engedélyezőként, ellenőrként is. Mit emelne ki, visszatekintve? 
– Bonyhádon a város közműellátottságának korszerűsítése emelhető ki, továbbá a temetkezési körülmények megváltoztatása (átvettük az egyházaktól a temetők üzemeltetését), új ravatalozó építése, és a védett épületek megmentése. Nyugdíj mellett tovább dolgozva, saját kis cégben, műszaki ellenőrként is elsősorban a védett egyházi épületek felújításánál vagyok jelen: templomokkal, kápolnákkal, paplakokkal foglalkozom. Nagy munka volt a bátaszéki templomtorony felújítása, megerősítése, süvegcseréje. Ez tudomásom szerint a negyedik legmagasabb ilyen építmény Magyarországon: 82,5 méter. Komoly beruházások műszaki ellenőrzését végeztem Szekszárdon, Mohácson, Tolnán, Tamásiban, Pincehelyen, Dombóváron és Pakson is. Most a varsádi ravatalozó műszaki átadásáról jöttem ide az interjúra. 

– Milyen állapotban vannak az egyházi ingatlanok általánosságban? Sokat romlottak a diktatúra időszaka alatt, az állagmegóvás elmulasztása miatt? 
– Az egyházi épületek általános műszaki állapota lényegesen javult az elmúlt három évtizedben, de sajnos azzal is szembesülni kellett, hogy néhány menthetetlenné vált. Külterületi kápolnáknál történt ilyesmi, főleg ott, ahol a gyülekezet elfogyott, s nincs óvó, fenntartó közösség. A svábok kitelepítése miatt az evangélikusok száma erősen megcsappant. 

– Van értelme felújítani olyan plébániákat, parókiákat, imaházakat, ahol már nincsenek helyben lelkészek, hívek? 
– Ha szép az épület érdemes megmenteni, és új funkciót találni neki. Kis helyen nagy gond ez persze, de jó példa a györei templomiskola, aminek létrejötte az akkori tanácselnök, Csoma József érdeme. Nem kis ellenszélben harcolta ki a megvalósítást. Rajtam kívül nemigen akadt támogatója. 

– Hogyan specializálódott a védett épületekre? Mi adta a kezdő lökést? 
– Mielőtt Bonyhádra kerültem, LAKISZ-osként Pakson is dolgoztam, ahol a mi cégünk újította fel a főutca több régi épületét. Az volt az elvárás, hogy ne hagyjuk veszni az építészeti értékeket, ami nekem nagyon szimpatikusnak tűnt. Új munkahelyemen azzal szembesültem, hogy a régi bonyhádi községházát le akarják bontani. Tény, hogy szörnyű állapotok uralkodtak, a pincétől a padlásig mindenütt alá volt dúcolva, az emeleten költöttek a galambok, a szél csapkodta a zsalukat. De akkor is egy városképi jelentőségű épületről volt szó! Kiderült, hogy nemcsak én álmodozom a megmentéséről. Jött egy levél a műemléki felügyelőségtől, miszerint az a magatartás, amit ez a város tanúsít a védett épületekkel kapcsolatban, súrolja a bűncselekmény határát. Úgyhogy nekiláttunk a szerkezet-megerősítésnek, a süllyedés megállításának, és a beázások megszüntetésének. Szépen rendbe hoztuk, és a főtér kiszínesedése is ezzel az épülettel kezdődött. 

– Hosszú ideig dolgozott a városházán, miközben az is megújult. Ez egy Makovecz-épület? 
– Az új városháza a várossá avatás alkalmából készült el, 1977-ben, Link Péter tervei alapján. Az áttervezését végezte Makovecz Imre, aminek alapján az átépítés 2003-ban fejeződött be. 

– Egy templom nagyobb kihívás egy műszaki ellenőr számára, mint más középület? 
– Igen, mert ott minden apró részletre figyelni kell, az értékmegóvást szem előtt tartva. Fontos, hogy a cserélt szerkezetek megegyezzenek az eredetivel, például az ácsolatoknál, méretükben, anyagukban, kivitelezésükben. Nem alkalmazható a mostani gyakorlat, hogy beütök egy-két százas vagy kétszázas szöget, és kész. 

– Szokták szidni az ellenőrt a kivitelezők? 
– Nekem jó a kapcsolatom a kivitelezőkkel. A fiatalokkal is. Elismerik a hozzáértésemet, a sokéves szakmai tapasztalatomat. Tudják, hogy nem csinálok sportot abból, hogy mindenbe belekössek, viszont amiért szólok, annak oka van. Tőlem szabad kérdezni, meg lehet beszélni dolgokat, kollégaként kezelek mindenkit. 

– Mi fér még bele az életébe? 
– A kakasdi egyházközségben tevékenykedek. Tagja vagyok a helyi székely dalárdának, időnként külföldi folklór­eseményekre is eljárunk. Voltunk már Lengyelországban, Ukrajnában, most júliusban pedig a romániai Campulungban vettünk részt a Bukovina Fesztiválon. 

Új vízbázist hoztak létre 

Sebestyén Lajos 1943-ban született Szabadkán, bukovinai székely család gyermekeként. Felmenői először Bácskába települtek, majd onnan – több kitérő után – Kakasdra, ahol ma is él. Építészmérnöki diplomát Pécsen szerzett, 1978-ban. Először a Tolna megyei LAKISZ-nál dolgozott (Lakáskarbantartó Ipari Szövetkezet), aztán a bonyhádi városházán 2004-es nyugdíjba vonulásáig. Műszaki ellenőri munkákat máig vállal, főleg egyházi épületek felújításánál. Két gyereke, egy unokája van. 
Tervezőként, kivitelezőként, engedélyezőként, műszaki ellenőrként számos építőipari beruházásban vett részt. Településképi jelentőségű, védendő épületeket mentett meg a pusztulástól, és a bonyhádi közműfejlesztéseknél is meghatározó szerepe volt. Amikor a hidasi vegyi­művek működése miatt tartottak attól, hogy elszennyeződik a bonyhádi vízbázis – 2001-ben –, 12 új kutat fúrattak. A korábbi hatból négy felszínközeli vízkivételű volt: 12–16 méter mély. Az újak 110–160 méteres mélységből nyerik a város ellátására szolgáló vizet.