Ma az összefogás nem magától értetődő dolog

A napokban láttam a fővárosban egy kiállítást, ahol egy mezőgazdaságból élő magyar család boldogulását dokumentumok, díjak, oklevelek alapján követhették végig az érdeklődők az 1870-es évektől egészen a II. világháborúig. 
Érdekes volt szembesülni azzal, hogy a kiegyezést követő évtizedekben egy faluban a kevéske saját földterülettel rendelkező parasztcsalád hogyan jutott el pár évtized leforgása alatt az általuk elérhető legnagyobb magasságba. Saját lótartással, versenyistállóval, sertésekből meggazdagodva, tisztes polgári életben megöregedve. Amit a következő generációtól majd elvesznek, mondván kulákok, nem jár nekik, de ez már egy másik történet. 

A kiállítás legérdekesebb dokumentációja az volt, melyben igazolták, hogy 1885-ben hány disznóval utaztak a gazdák Hódmezővásárhelyről Bécsbe, hogy ott értékesítsék az állatokat. Együtt kellett utazni a sertésekkel, mert etetni, itatni kellett őket a hosszú úton. 

Akkor még nem volt piackutatás, agrártámogatás, szabályozott kereskedelem, hanem a bizonytalanra, a saját kockázatukra vállalták az utazás költségeit az állattartók. 

Még arra is volt gondjuk, hogy egymással összefogjanak, egyszerre hizlalják fel a sertéseket, így a haszon nem maradt el. Sokat változott azóta a világ, és nem csak pozitív értelemben, hiszen ma az összefogás nem magától értetődő dolog. De egy biztos, aki ismeri a saját lehetőségeit, tudja, mit szeretne megvalósítani, és nem arra vár, hogy mások „helyzetbe hozzák”, az akkor is eléri a célját, ha a feltételek néha hiányosak.