2021.07.12. 13:45
Tolnai vers újságban, könyvben, kőbe vésve
A helyi tájakat, ízeket, hangulatokat idéző alkotásokat az itt élők tudják igazán értékelni. Elsősorban nekik szólnak a helyi versek is, de másokra is hatni próbálnak, távoli vidékekre is eljuttatva a tolnai üzeneteket.
Fotó: A szerző felvételei
Azt mondják, Gárdonyi Géza volt az egri bor legjobb PR-menedzsere. Az itt élő, kortárs tollforgatók is szívesen írnak a számukra kedves tájakról, hangulatokról. Napjainkban a 77. évében járó Gacsályi József tekinthető a megyeszékhely legismertebb költőjének. Egy jellegzetes vers tőle:
Szekszárdi tanyámon, télen
Nem könnyű romokban állni.
Romokban állni nehéz,
ahogy bordáim között
átfúj a dohos alkonyat,
és zúzmara morzsolja
pergamenkezével
a vájatos fugákat
mészfoltos arcomon.
Merre már a régi vér?
A döngölt padlón
szétfolyt óborok
szikkadt pocsolyáit
poros pókháló takarja
– mint szürke szemfedő
szunnyad a szemérmes árnyakon –,
az üres ablakkeret szegleteiben
a múlt üvegcserepei
sajognak könnytelen
a pucér gerendakorhadék alatt.
Talán az a sarokban tengő régi donga
– rokona koporsódeszkaszálnak –
talán az itt maradt száraz ászok
vagy a lábavesztett zsámoly
s a prés bedőlt oldala
nyöghetné csak recsegve,
hogy mivé lettem én;
ám e helyett csönd van, és por van,
és felejtés van,
az ótvaros vakolatot
karmos szél kaparja,
s közben a dombokon elgurul
fakó koronám,
a Nap.
Tolnán születése, 1962 óta él Ábrahám Erzsébet, és diákkora óta alkot. Első írásai nyomtatásban a Népújságban jelentek meg 1981-ben. Elsősorban istenes verseket ír.
A tolnai templom
Úgy érzem, hazaérkezem a Lélek háza felé,
mikor belépek szülőhelyem templomába,
merengő szentjeink, s mosolygó angyalok közé.
A rózsaablakon átszűrődő fény,
hajnalba burkolja a falakat,
mennyei gyertyák égnek, minden oly gyengéden szép.
És a tabernákulum, mint őrző bástya,
áll szilárd szegletkőként,
a veretes, aranyszínű ajtó mögött:
a Szentség, az időtlen Remény.
Hányan, és kik ültek ezekben a padsorokban,
hívő, bűnös, beteg és szegény,
s Te szelíden voltál néped között,
a szürkületből kilépve, vitted fáradt bűneinket,
és megszólalva papjainkban, mint Jó Pásztor,
ki életét adja a juhaiért.
Majd fehéren izzó fényben, mikor a csengő megrezeg:
az Ostya roppan, kozmikus terekbe lépsz,
az idő szeretetoszlopai közt áldozunk,
s átlényegíti mulandóságunkat,
a bennünk Országát építő, szentséges Test és Vér.
Köszönöm neked Istenem, lakásod rejtőző csendjét,
lassan peregnek szívemre a Szűzanya könnyei, mint gyémánt,
hisz Ő oltalmazta az imádat Házát,
őseink munkáját, s reánk bízott hitét.
S lám hálával borulok naponta, az Irgalom és Eljövendő felé,
hogy mint a mezőn nyíló virágok, szálljon az imádság illata,
s a harang üzenő szava, ölelő kegyelmed áldásaként:
a tolnai emberekért!
A nyolcvanéves Dittert Jenő költő és képzőművész is. Mórágyon köztéri alkotásai láthatók. Egy verse, a Mórágy című, kőbe vésve olvasható a falu központjában.
Mórágy
Mint fecskefészek
nyár idején
vár rád e kis falu
a dombok lágy ölén.
Rád köszönnek
a kövek, vizek, szelek,
az utakon ballagó emberek.
Átölel a gránitban megtorpant idő,
a dombokká szelídült tér,
és e tenyérnyi végtelen.
Jó szavukat adják
a füvek és a fák,
a boltíves csodák,
fehér falakon ragyogó tetők,
kémények, dűlöngő temetők.
Itt nyári csoda,
ahogy lépkedve friss harmaton,
átsétál a hidakon
a mórágyi reggel,
kézen fogva, kedveseddel.
Borítóképünkön: Dittert Jenő (balról), Ábrahám Erzsébet és Gacsályi József