Új életet lehel a leletekbe

[caption id="" align="alignleft" width="650"] A restaurátori munka sokszínű, Tövisháti András most olajmécses másolatokon is dolgozik (A szerző felvétele)
[/caption]

A múzeumba kerülő néprajzi, újkortörténeti, képzőművészeti tárgyak mellett a régészeti leletek először egy nagy válogatáson esnek át, amelyet az intézmény raktárában dolgozó rutinos csapat végez – kezdte a műhelyükbe kerülő tárgyak útjának bemutatását Tövisháti András, a Wosinsky Mór megyei múzeum restaurátora. A rendelkezésre álló anyag hatalmas mennyiséget jelent. Azt, hogy mi kerül a restaurátor kezei közé, meghatározza például, hogy az ásató régésznek mire van szüksége a leletek feldolgozásához, vagy mire van szükség egy új tárlathoz.

Sok érdekes lelettel akad dolguk. A legemlékezetesebb darab Tövisháti András számára egy az M9-es autóút ásatási területéről előkerült, közel méteres bronzkori urna volt, amely megmaradt egészben, mindene megvolt. A helyreállítását is nagyon jól sikerült megoldani, és – igaz raktárban van – ma is örömmel tölti el, ha elmegy mellette. Természetesen az ilyen teljes állapot a ritkább, sokszor nagyon komoly, időnként szinte megoldhatatlan kihívásokkal szembesülnek. Például az íves edények sajátossága, hogy feszültség van bennük, és amikor eltörnek egy kicsit kiegyenesednek. A porcelánok képesek szinte teljesen kirúgni a bennük lévő hajlatot. Így aztán nehéz újra úgy összerakni őket, hogy ne álljanak ki az élek. Persze ennek megoldására is megvannak a módszerek.

A szakember a fémek közül a bronzot szereti a legjobban, amelyet az oxidáció a roncsolás helyett többnyire megvéd, így szép állapotban maradnak meg a leletek. Ugyanakkor a vas tárgyaknak is megvan az érdekességük. A nagyon régieknek olykor már teljesen eltűnik a vas magja, csak a rozsda marad. Az ember azt gondolhatná, hogy ilyen esetben már nincs mit tenni. Pedig van. Az ilyen tárgyak a vákuumszekrénybe, műgyanta oldatba kerülnek. A vákuum arra kényszeríti a rozsda vázat, hogy minden résébe felszívja az anyagot, és amikor az oldószer elillan, egy megkeményedett tárgyat vehetnek ki.

Változik a szakmai etika is

Természetesen a restaurátori munkát is szigorú szabályok, etikai előírások határolják. Az idők során ezek is változnak. A restaurálás hajnalán előfordult, hogy azt a cserépdarabot, amelynek nem volt egy szomszédja sem, beillesztették a feltételezett helyére. Ma már szigorúan csak oda lehet kerámia darabot ragasztani, ahol az a mellette levőhöz illeszkedik, tehát a szomszédja igazolja hovatartozását. A hely nélkül maradt töredékeket pedig egy kis zacskóban belehelyezik az elkészült edénybe. Munkájuk felelősséget is jelent, hiszen ha elrontanak valamit, az adott tárgy pusztulását is okozhatja.

A restaurálás területén is folyamatos a fejlődés egyre több új eljárás, szer jelenik meg, természetesen ezek alkalmazását az intézmények anyagi lehetőségei korlátozzák. - A szakmába lépésem idején még dolgoztunk olyan erősen mérgező anyagokkal, amelyeket mára betiltottak - emlékezett vissza a restaurátor. Nemrég viszont, amikor a múzeum előtt kiállított köveket hidrofobizálták, tehát víztaszítóvá tették, ahhoz olyan semleges szert alkalmazhattak, amelyet az eljárást végző szakember bevallása szerint akár meg is ihattak volna, anélkül, hogy bajuk esett volna tőle.

A szakember hozzátette, szabadtérre elhelyezett köveknél nagyon fontos ez az eljárás, hiszen az esővel sok por és vegyi anyag kerül azokba, amelyek jelentősen hozzájárulnak bomlásukhoz.  - A restaurátor pálya egyik legfontosabb alapvetése a tisztítás, minél többször, mert a por és hordozott anyagai iszonyatos károkat okozhatnak - hangsúlyozta. Roncsoló hatása van a fénynek is, míg régen 2-300 luxos fénnyel világították meg a tárgyakat, addig ma csak 50 lux alatti fényerősséget lehet alkalmazni.
Hozzátette, egy kisebb, vidéki múzeumban a restaurátorok tevékenysége túlnyúlik a műhely falain, több területen is ki kell venniük a részüket a feladatokból, ha kell pakolnak, ha kell tárlatot rendeznek. Ettől csak változatosabb lesz a munkájuk.

Malacuk van a restaurátoroknak

A Wosinsky Múzeum restaurátor laborában öreg, de érdekes gépek vannak. A boszorkánykonyha rezsóin lúgos oldatokban főnek a fémek, így távolítják el róluk kíméletesen a szennyeződéseket és a rozsdát. Erre a célra elektrolízist is szoktak alkalmazni, de például öntött vas tárgyak esetében azok magas széntartalma miatt ez az eljárás nem működik jól. A tisztítás után lehet polírozni, illetve kezelni a fémfelületeket. A laborban található meg az a bizonyos vákuumszekrény, amelyben műgyantával stabilizálni lehet a leromlott állapotú fémtárgyak szerkezetét. Mondhatni szerencsések, hiszen malacuk van, ami egy szárító szekrényt jelent a restaurátor szlengben. Ezt a gépet a kőzetek, gipsztárgyak vízmentesítésére használják.

Szobrász az eredeti szakmája

Tövisháti András eredeti szakmája szobrász, azon belül is kőfaragással, épületszobrászattal foglalkozott többet. Utóbbi mai napig is a szíve csücske. A restaurátor szakmába Bucsányi Kálmán, a múzeum korábbi főrestaurátora révén került. Ő kérdezte meg tőle 1993-ban, hogy szeretne-e a múzeumban dolgozni. Érdekelte az ajánlat, és mentora tanítása mellett elvégezte az ehhez szükséges egy éves általános restaurátori képzést. Kerámiákkal kezdte a munkát, és fokozatosan egyre több területen próbálkozhatott. Ketten osztják meg a munkát. Kollégája a néprajzi és történeti anyagokkal, ő pedig a régészeti anyagokkal foglalkozik elsősorban. Ebbe beletartoznak a cserép holmik, a fém tárgyak. A speciális kezelést igénylő anyagokat – bőr, papír, textil – továbbítják a restaurálásukra alkalmas műhellyel rendelkező múzeumokba.