A Maestro

2020.11.02. 11:56

Magyarul is olvasható Ennio Morricone életéről készült könyv

Király Levente újabb kötetét Jean-Paul Belmondo ajánlja a hazai olvasóknak.

Fotós: Andrea Diodato

Fotós: Andrea Diodato

Ennio Morricone zenéinek többsége jócskán túlnőtt a filmeken, önálló életre kelt, sláger- és lemezlisták éllovasa lett. A műfaji korlátokat nem ismerő Maestro tehetsége vígjátékban, drámában, krimiben éppúgy megmutatkozott, mint sci-fiben, horrorfilmben vagy épp háborús történetben. Morricone kétségkívül a filmvilág megkerülhetetlen alakja volt, ezért is lett ő a Maestro, akinek munkásságát 2007-ben Oscar-életműdíjjal honorálták, és akinek életéről Király Levente A Maestro címmel könyvet jelentetett meg november elején – írja a Magyar Nemzet.

„Hatalmas elismerés Király Leventének, aki ezzel a könyvvel emléket állít Ennio Morriconénak, aki egy igazi Mester volt, és akivel hatalmas öröm volt együtt dolgozni. Nagy zeneszerző volt, aki tehetségével több filmemet gazdagította. Igazán megilleti őt a tisztelet, hogy a nagyközönség jobban megismerhesse” – ezekkel a szavakkal ajánlja Jean-­Paul Belmondo francia filmszínész a magyar olvasóknak azt a könyvet, amely érdekes történeteken keresztül mutatja be azt a kisfiút, akit az iskolában csodagyerekként tartottak számon, mivel hatévesen már zenét szerzett.

A kis Ennio az édesanyját mindig jobban szerette, ő ugyanis mindent elnézett gyermekének. Édesapjára ezzel szemben nagyon sokszor haragudott, ­amiért gyakran tanulással és szobafogsággal büntette. Morricone érzései édesapja halálakor változtak meg. Elmondása szerint akkor jött rá, hogy mindent, amit az életében elért, csak az édesapjának köszönhette.

„Amikor gyerek voltam, két vágyam volt: először orvos, majd később sakkozó szerettem volna lenni. Mindkét esetben ki akartam volna tűnni a saját szakterületemen. Azonban apám, Mario, aki hivatásos trombitás volt, másképp gondolta. Egy nap trombitát tett a kezembe, és azt mondta nekem: »Az egész családomat ezzel a hangszerrel tartottam el. Ugyanezt fogod csinálni te is a családoddal!« Beíratott hát a konzervatóriumba trombita szakra, és csak évek múlva kötöttem ki a zeneszerzés szakon. A zenei harmónia kurzust dicséretes eredménnyel végeztem el, és minden tanárom azt tanácsolta, hogy ebbe az irányba menjek tovább.”

Morricone tizennégy éves volt, amikor nagy fordulat állt be életében: édesapja megbetegedett, és helyette neki kellett beugrani trombitálni az éjszakai bárokba. Eleinte a megszálló német csapatok tisztjeinek, később az amerikaiaknak zenélt, akik élelmiszerrel és cigarettával fizettek, természetesen ez utóbbit is élelmiszerre cserélte a nehéz időszakban.

A kisfiú a nehézségek ellenére is remekül helytállt: éjszaka mint bárzenész és családfenntartó tevékenykedett, nappal pedig mint konzervatorista. Kissé kilógott a sorból azzal, hogy a hangszeres tudás mellett zeneszerzést, kórus- és karvezetést is tanult. Az ötvenes években pedig már hangszereléssel kereste a kenyerét. „Én annyira szerettem a zenét, hogy néha még enni is elfelejtettem. Mikor a család ebédelt, én mindig a zongoránál ültem és komponáltam. Még karácsonykor is szolfézst tanultam, mert édesapám, ha nem tetszett valami, mindig tanulással büntetett.”

Ennio Morricone az 50-es évek végén kezdett végképp lemondani gyerekkori álmáról, vagyis arról, hogy orvos legyen.

„A filmzenék írása előtt sok különböző dolgot csináltam. Először feldolgozásokat és hangszereléseket készítettem olyan zeneszerzők számára, akik nem akarták megírni azokat, mert lusták voltak. Fokozatosan vettem észre, hogy egyre több munkára hívnak, és megvalósíthattam az álmomat, hogy zenét írjak a saját nevem alatt.” ­Morricone karrierje elején Dan Savio és Leo ­Nichols álnéven dolgozott. Erre, a közhiedelemmel ellentétben, nem azért volt szükség, mert nem bízott önmagában, hanem azért, hogy a hazai spagettiwesternekre egyre jobban ráunó olasz közönség azt higgye, egy külföldi remekművet hallhat.

A Maestro szinte örökké dolgozott. Sokszor hajnalok hajnalán kezdett, máskor pedig éjszakába nyúlóan szerezte egymás után zenéit. Néha előfordult, hogy a hangok és az ötletek az álmaiban villantak be. A több mint ezer zenei darab, amit Ennio Morricone a magáénak tudhat, még akkor is nagyon sok, ha ez évtizedek eredménye. Ahogy fogalmaz, nála az ihlet bárhonnét jöhet. „Igazából mindenhol a zenét hallom. Komponálok akkor is, amikor sakkozom, az utcán sétálok vagy a piacon vásárolok. A legtöbb ötletem teljesen hétköznapi helyzetekben születik meg. Szerencsére Olaszországban élek, itt mindig éri valamilyen hatás, szín, élmény az embert, amit aztán a zene nyelvére le tud fordítani. Nem kell leírnom a hangjegyeket, mindig is fejben dolgoztam. Elég rágondolni a dallamra, és már össze is áll a zenemű a fejemben. Számomra a zene olyan, mint az étel: nem tudnék meglenni nélküle.”

Morriconét közeli hozzátartozói visszahúzódó, szemérmes, önmagával és másokkal szemben is szigorú embernek ismerték, aki, bár alapvetően magányos természet, néha mégis közösségbe vágyódik.

„Zeneszerzőként elefántcsonttoronyban élek, elszigetelten. Kizárólag teljes nyugalomban, a külvilágtól elzártan tudok alkotni. Nem az a típus vagyok, aki élvezi a nyüzsgést, és mindenáron jelen akar lenni. A lényemnek a másik része viszont igényli az eleven kapcsolatot a közönséggel.”

A Maestro számára Budapest mindig is kellemes emlékeket idézett. Szeretett Magyarországra jönni, hiszen hazánkat a kultúra fővárosának tartotta. „Akárhányszor Magyarországon jártam, úgy tapasztaltam, hogy a magyar emberek magasan kulturáltak és nagyon jóindulatúak. Mindig szeretek Budapestre jönni. A magyar zenészek professzionálisan magas szinten vannak, mind­emellett kedvesek és jól nevelt emberek. Büszkék lehetnek magukra.”

Ennio Morricone keresztény családból származott, a hit emberének vallotta magát, elárulta, hogy ha vallásos témájú zenét írt, akkor a személyes hite is mindig megjelent az alkotásban. A zene – Morricone szerint – rendkívül közel van az Atyához. „A zene egészen biztosan közel van Istenhez. Ugyanakkor a zene benne van az ember lelkében, elméjében is. Lehetővé teszi számára, hogy elmélkedjen. A zene egy egyetlen igazi művészet, amely valóban az örök Atyához, az örökkévalósághoz közelít.”

Morricone sohasem kérkedett a hitével. Ugyanakkor, ahogy idősödött, egyre többet és egyre intenzívebben foglalkozott Istennel.

„Mindig is meghitt viszonyban voltam Istennel. Néhány éve azonban még többet foglalkozom a lelki életemmel. Nem tudom az okát, egyszerűen így esik jól. Sokat imádkozom és szentáldozáshoz járulok. Reggel hétkor megyek szentmisére, de gyónni nem járok olyan sűrűn, mert általában nem követek el túl sok bűnös dolgot. Azért megyek a templomba, mert úgy érzem, hogy teljes odaadással tartozom az isteni jelenlétnek, aki különösen erősen van jelen azon a helyen.”

A holnapok felől a Maestrónak – 90 évesen sem voltak – aggodalmai. Az egészségét féltve őrző zeneszerző tudatosan élte mindennapjait. Nemcsak dolgozott, de rendszeresen mozgott is, hogy idős korában is bírja a fizikai megterheléssel járó színpadi munkákat.

„Ha rajtam múlik, én halálomig komponálok és vezényelek, mert annyira szeretem a zenét. Azt hiszem, a sírig fog elkísérni. Hogy milyen lesz a túlvilág, nem tudom. Remélhetőleg jó lesz” – fogalmazott az olasz komponista Király Leventének, aki A Maestro címmel könyvet írt Ennio Morricone életéről.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában