Aki Márton-napon libát nem eszik, az egész évben éhezik

A Márton-nap a falusi közösségekben hosszú évszázadokig jeles ünnepnapnak számított. Mint évnegyed kezdő nap, gonoszjáró időszaknak is tartották, amely asszonyi dologtiltással járt – mondta Balázs Kovács Sándor néprajzkutató. Nem volt szabad ruhát mosni és szárítani, mert úgy hitték, hogy akkor dögvész üt ki a négylábú jószágok között.

A savariai születésű Szent Márton, Tours-i püspök emléknapját tartották ekkor, amelyet 1611-ben a nagyszombati zsinat határozata szerint még megünnepeltek. A szentéletű férfi középkori kedveltségére utal az is, hogy neve nagyon sok falu nevében szerepel, sok templom patrocíniumaként is megtalálható. Természetesen népi tisztelete elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, születési helye környékén volt erősebb.

A legenda szerint Márton a püspöki kinevezés elől a ludak óljába bújt el, ám a gágogás elárulta, így el kellett fogadnia a az egyházi tisztet. Emiatt van nagy szerepe a szárnyasnak az ünnepen. A Márton lúdja kifejezést használták a jeles napon elfogyasztott hízott liba és a földesúrnak adandó lúd megnevezésére is.

A 14. századtól a püspök ünnepe különféle határnapokként jelent meg. Tisztújítás, fizetések, jobbágytartozások lerovásának, a pap és a tanító javadalmaiban is szereplő Márton-napi járandóságok átadásának az esedékessége volt ilyenkor.

Pásztorünnep volt ez a nap, országszerte lakomákat rendeztek ilyenkor, hogy a következő évben is bőségesen ehessenek és ihassanak. Úgy tartották, hogy minél többet isznak, annál több egészséget és erőt gyűjtenek be. Azt is mondták, hogy aki Márton-napon libát nem eszik, az egész évben éhezik.

Jellegzetes szokás volt, hogy a pásztorok ilyenkor egy ágat adtak a gazdáknak. Úgy vélték, hogy ahány ága van Szent Márton vesszejének, annyit malacozik a disznó a következő ellésnél. Köszöntőt is mondtak, a gazda pedig megfizette a bélesadót, vagy rétespénzt.

Szent Márton napja a műhelyek és a boltok ünnepe is volt. Az első gyertyagyújtás megünneplésére vacsorát adtak a mesterek a legényeknek. Ekkor tálalták fel a libasültet, amelyet gyertyapecsenyének is neveztek.

A városi polgárok szintén levágták és megsütötték a maguk libáját. Régen a papnak is juttattak minden lúdból egy darabot, de persze azt a részt, amelyen a legkevesebb hús volt, innen ered a püspökfalat elnevezés. A Márton-napi lakoma része volt az újbor megkóstolása. Azt mondták, hogy az új nedűnek a Márton-nap a bírája. A bortermelők és a kádárok is patrónusuknak tekintették a szentet. Emléknapjához áldomás ivások kötődtek, ennek nyomán született meg a szent Márton pohara kifejezés.

Eleink a liba csontjából időjárást is jósoltak: ha az fehér és hosszú volt, akkor havas télre, ha viszont barna és rövid, akkor sáros télre számítottak. Az aznapi időjárásból szintén jövendöltek: ha Márton fehér lovon jön, enyhe, ha barnán érkezik, akkor kemény tél várható. Kalendáriumi regula ugyancsak kapcsolódik a naphoz: ha Márton-napján a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.

Tolna megyei vonatkozások tekintetében a Sárközben ilyenkor a pásztorok kövér libát és rétest fogyasztottak. A lúdhájat az asszonyok összegyűjtötték, és szükség esetén gyógyításra használták, sebre, „pokolvarra” tették. Ugyancsak a sárköziek szerint, ha a Márton-napi esőre fagy jön, akkor az elviszi a termést. Mivel Márton sok templom védőszentje volt, ezen a napon sokfelé tartottak búcsút, Tolna megyében például Várdombon is.