Már nem aggódik sem a múlt, sem a jelen, sem a jövő miatt

Andrea tizenhat évesen lett nagyon beteg, mi is úgy beszélgetünk, hogy ő tolószékben ül. Magáról a betegségről egyébként azért nem szokott beszélni, mert esete annyira egyedülálló, hogy úgy gondolja, felesleges vele másokban aggodalmat kelteni. Húszévesen bénult le először deréktól lefelé, sokat volt kórházban, életéről pedig nem a betegség iskolájaként, hanem az életbe vezető útként beszél.

– Nagyon szeretetteljes légkörben nevelkedtem, nagyon hálás vagyok a családomért. A törődés, egymásra figyelés mindig is természetes volt – mondja. Nem kapott vallásos nevelést, tizenhat évesen keresztelkedett meg. És mint minden tinédzser, majd felnőtt, kereste az élet értelmét. A kórházban sokat beszélgetett egy orvostanhallgatóval, együtt imádkoztak négy hónapos terhes ismerősükért, aki végül időben szülte meg gyermekét. Egy másik alkalommal szintén egy ismerősért imádkozott, akinek epilepszia-gyógyszerét sikerült rövid időn belül beállítani. Ám érdekes, hogy ha teljesülne egy kívánsága, magának nem testi egészséget kérne.

– Isten mindig segít, ám ő jobban tudja, mint mi, hogy mire van szükségünk – véli. Andrea előbbre tartja a lelki épséget, mint a testit, mindez pedig nem akármilyen élményeken alapul. Huszonöt évesen látását és a hallását is elveszítette. Akkor tenyérbe írt jelekkel kommunikált. Kétszer bénult le nyaktól lefelé, első ízben harmincévesen négy és fél évre.

Másodszor tavaly év elején vált mozgásképtelenné, ám ez a nyolc hónap nem élete legborzasztóbb, hanem legcsodálatosabb időszaka volt. Így ír erről: „egyik alkalommal, amikor kipróbálhattam, milyen teljesen kiszolgáltatottá válni, látszólag szörnyű időszak volt, de valójában a legcsodálatosabb. Akkor váltam igazán gazdaggá. Nem volt erőm gondolkodni, imádkozni sem tudtam, csak ennyit mondtam: Tiéd vagyok, mindenem a Tied! Ekkor éreztem át először a „minden” szó tartalmának bőségét. Minden feszültség eltávozott belőlem. A gyomromban lévő görccsel együtt eltűnt minden. Múltam, jelenem és a jövő miatti aggódásom is. Nem kérdeztem: „miért történik mindez?” Üres lettem, de mégis tele, csordulásig megteltem hálával. Egyszerűen csak élveztem drága Uram jelenlétét, a pillanat örömét. Éreztem szeretetét, és azt, ahogy a békesség árad belém. Bennemlakása ettől kezdve már nem tudás, hanem meggyőződés!”

Azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy a teste élő tabernákulummá, oltárszekrénnyé változott. Míg betegsége kezdetén haragban állt a világgal, ma szépítés nélkül őszinte saját magával szemben, de ami még fontosabb, hogy rájött, semmit sem kell egyedül elviselnie. – Ha a mélypontokat az Úrral együtt vészeljük át, akkor ezeket a hullámvölgyeket mindig hatalmas felemelkedés követi – mondja.

Kiderült, már jó néhány évvel ezelőtt kórházi szobatársaival többször játszott pirospont-gyűjtést. Ennek az volt a lényege, hogy csak a pozitív dolgokra emlékezhettek, és az nyert, aki aznap többet tudott felsorolni. Felfedezték, sokkal több okuk van az örömre, mint a panaszra. – Nem kell mindent természetesnek venni. Minden kegyelem és ajándék. Például, hogy tudunk gondolkodni, mozogni, hogy nem okoz nehézséget felemelni egy poharat. Ma már nem a piros pontokat, hanem a hálavirágokat gyűjtöm, amelyekből csokor készül.

A hálás lelkületet másoknak is csak javasolni tudom, segít megelőzni a depressziót, és még csak mellékhatása sincs – ajánlja Andrea.

Az ünnep közeledtével így vall erről: tegyük mi is a jászolban fekvő Jézus mellé hálavirágcsokrunkat, hiszen a hálaáldozat kedves számára. Őrizzük meg hálás lelkületünket, hogy minden nap ünnepnappá válhasson, és felismerjük gazdagságunkat...

Hálacsokrokat és talán még előbb a napi evangéliumról szóló gondolatait budapesti kezelőorvosa javaslatára kezdte el leírni. Elmélkedéseiből előbb blog, nemrégiben pedig könyv született Fénysugár a sötétségben címmel. Volt már szűk körű, bensőséges bemutató Bonyhádon és Szekszárdon is. A nagyközönséggel szintén a megyeszékhelyen, december hetedikén ismerteti meg kiadványát a szerző.

Sokáig „akaratból” éltem – írja Andrea. – Hitem akaratomra és elhatározásomra kezdett el épülni, amire nagyon lassan elkezdtek felkerülni a megtapasztalások, meggyőződések apró téglái. De ahhoz, hogy felismerjem, az élet csodaszép, és nemcsak fekete vagy csak fehér, hanem szép színes, olyan, mint egy szivárvány, Isten és a köztünk lévő szövetségé, kellettek az átélt események. Ezért nagyon hálás vagyok mindenért, ami velem történt.

Közelebb áll hozzá a kötetlen ima, de kötött imákat is mond

Még mindig zavarban vagyok a könyvvel kapcsolatban. Sosem tudtam fogalmazni – mondja nevetve Kátai Andrea. Azt gondolja, hogy amiket leír, az Úr Szentlelke diktálja. Andrea kötött imákat is mond, hiszen az Első szeretet karizmatikus közösség mellett a Rózsafüzér Társulat tagjai is Szekszárdon. Ám kötetlen imái nem válnak rutinná, és csak ő valamint az Úr van jelen bennük. Ez közelebb áll hozzá, mivel könnyebb megtöltenie tartalommal.

Azt is megtudtuk, eddig három lelki vezetője volt, Farkas Béla, Bacsmai László és most Petkó Tamás atya. És Andrea azt is elárulta, hogy nem is olyan régen, limai Szent Róza emléknapján fedezte fel küldetését. Az a feladata, hogy a lelkeket az Úr felé vezesse életével, imáival. Emellett elfogad mindent háborgás, zokszó nélkül. Amikor nem ír, kézimunkázik. Horgol, égetett fa-, illetve üvegképeket készít, amelyekkel – akárcsak imáival – szintén gyakran ajándékoz meg másokat.