A königgrätzi csata után hazatért a vitéz

Az 1980-as évek derekán a bikácsi Lelkészi Hivatalban a családfámat kutattam, és dédapámról – anyai ágon – a következőket olvastam: „Weninger András a 7. huszárezred elővitéze volt”. Nagyanyámtól pedig a következőket hallottam az 1866-os königgrätzi csatáról: dédapám egy nánai (ez idáig sajnos nem tudtam kideríteni, Felső- vagy Alsónánáról van-e szó) baráttal küzdött az ottani nagy veszteségekkel járó harcokban Benedek Lajos táborszernagy főparancsnok vezetése alatt. Barátja ez ütközet következtében megsebesült, és nem tudott lovagolni, ezért egy közeli faluban egy fészerben lepihentek. Dédapám ideiglenesen bekötözte a sérülést, közben megbeszélték, hogy hogyan fognak továbbjutni, mivel a csapattesttől elszakadtak. A nánai katonabarát mindenáron azt akarta, hogy dédapám továbblovagoljon, ő pedig ott marad, mert lóra ülni nem tud már.

– András, jó barátom, mondd meg hozzátartozóimnak, én elvesztem – mondta.

– Nem megyek nélküled, hiszen szükséged van segítségre és én a barátod vagyok – válaszolta dédapám.

– Menj, csak menj, hadd tudják meg az enyémek, hogy hol vesztem el. Kérlek, lovagolj tovább – jött a felelet.

Nehéz szívvel aztán továbblovagolt a bikácsi vitéz. A faluban bujkálva egy zsákutcába keveredett. A szűk utca egy deszkakerítéssel volt elrekesztve. Madár, a hű ló, amely idáig kitűnő szolgálatot tett, most sántított, mivel a bal első lába lövést, illetve szilánkot kapott. Ép lábbal átsuhant volna az akadályon. De így? Dédapa leszállt a lóról, s megfordította a kerítés előtt és csak két szót szólt: Madár hopp! A jó Madár egy nagyot rúgott s a kerítés deszkái recsegve a másik oldalra repültek. Dédapa újra lóra szállt, és lassan kifelé lovagolt a faluból. Kiérve egy nagy mezőre ért és észrevette, hogy messziről hat-hét porosz vágtatott felé három oldalról.

A magyar huszárt bekerítették. Az egyik porosz németül rászólt: leszállni! Dédapám nem reagált a felszólításra. Erre a porosz megismételte a parancsot, de a fogoly még mindig a nyeregben ült. Most egy másik szólt az előzőnek: lődd le! Abban a pillanatban vitézünk leugrott a lóról. Az előző porosz most lágyabb hangon kérdezte: – Látom, magyar huszár vagy, úgy látszik megértettél. Tudsz németül?

– Persze, hogy tudok, hiszen németajkú községből származom – felelte dédapám.

Az ellenfele most elővette a kulacsát, odanyújtva így szólt: – No, igyál!

A fogoly válasza: – Előbb igyál te!A porosz megmutatta két nagy korttyal, hogy a kulacsban lévő pálinka nincs megmérgezve. Most dédapám is meghúzta a kulacsot. Így került porosz hadifogságba, ahol hat hosszú hétig sínylődött.

Később a sebesült barátja is hazajött, aki szintén a poroszok foglya volt. A két katonabarát ezek után minden évben a búcsú napján, hol Nánán, hol Bikácson találkozott. Ilyenkor a régi nagy harcokat emlegették. Ha a nánai barát novemberben lovaskocsin a családjával a bikácsi búcsúra jött, akkor dédapa háza kapuja előtt megállt, az ülésről felállt, s a kapun beszólt: – András, jó barátom, mondd meg a hozzátartozóimnak, én elvesztem, de most mégis itt vagyok és örülök, hogy újra láthatjuk egymást.

Emlékeket idézett a gulyáságyú

Dédapa szerette a jó kosztot. Az I. világháború idején a háza előtt, a templom előtti nagy téren déltájban katonák pihentek. A szakács tüzet rakott a gulyáságyú alatt, melyben finom illatú bográcsgulyást főzött. Az ismert illat dédapa orrát is megcsiklandozta. Lelkiismeret-furdalással odaszólt élete párjának: – Légy szíves adj nekem egy edényt, én átmegyek a katonákhoz és kérek egy adag gulyást.– Azt nem teheted meg. És különben az én főztöm nem ízlik neked?

– Dehogynem, de amit a katonaságnál a gulyáságyúban főznek, az egyszeri. Dédanya nem vitatkozott tovább. A konyhaszekrényből elővett egy lábost, amelybe két adag is belefért. Az öreg vitéz a hóna alá csapta az edényt és átballagott az utca másik oldalára, ahol a remek étel főtt.

A szakács dédapa hóna alatt megpillantotta a lábast, s így szólt: – Nos bácsi, mivel segíthetek?

– Röstellem, de egy adag gulyást nagyon megköszönnék. Ez a finom illat régi emlékeket idéz.

– Na jöjjön – mondta a szakács, és teli rakta a lábast.