Régen a falu, a társadalom rendezte el a házasságokat

Szabadi Mihály a magyar néptáncmozgalom elismert szaktekintélye, 1966-ban alapítója, majd húsz évig vezetője volt a szekszárdi Bartina néptáncegyüttesnek. Koreográfusként, a Sárköz néptánc kincsének feldolgozásaival, a székely táncok gyűjtésével, lejegyzésével örökre beírta magát a néptáncművészet mesterei közé. A Házasság Hete alkalmából felkérték, hogy a „Tánc-házas” programsorozat részeként tartson előadást a falusi házasodási szokásokról a Babits Mihály Kulturális Központban.

Külön kérés volt, hogy a feleségével, Dórával érkezzen az eseményre, hiszen idén augusztusban lesznek hatvanéves házasok, vagyis a gyémántlakodalmukat ünneplik. Pontosabban nem ünneplik, mert ahogy Szabadi Mihály fogalmazott, nem ünnepelni kell az életet, hanem megélni. Az ötvenedik házassági évfordulójukat például kettesben töltötték. A gyémántlakodalomra viszont összejön a család.

A koreográfust és feleségét sióagárdi otthonukban kerestük fel, ekkor beszéltek egymásra találásukról és házasságuk erős kötelékeiről. Például arról, hogy megismerkedésükkor mindketten tizenkilenc évesek voltak.

– Az egyetemen, – akkor még főiskolán – találtunk egymásra, egy tánc­csoportba jártunk, együtt tanultuk a néptáncot – mondja Szabadi Mihályné. – Nekem egyik pillanatról a másikra jött a felismerés, hogy ő lesz a férjem. Én egyébként előbb végeztem, mert Mihály egy évet halasztott, így én idén, ő pedig jövőre kapja meg a gyémántdiplomát. Büszkeség, hogy a lányunk és az unokánk is Pécsre járt egyetemre – tette hozzá Dóra.

A kérdésre, hogy mi tetszett meg a feleségében, Szabadi Mihály így válaszolt: – A lénye. Az egyetemen aztán egyre többet találkoztunk, és végül egymásra találtunk.

Sióagárdra, Mihály szülőfalujába, huszonkét éve költöztek vissza. Három gyerekük van, egy lány, két fiú. Csak egyikük maradt helyben, a másik kettő Szekszárdon, illetve Budapesten lakik. A házaspár élete a hosszú évtizedek alatt nem volt viszontagságoktól mentes. Dóra Majoson kezdett pedagógusként, aztán a Sióagárdi Általános Iskolában tanított, végül a Szekszárdi Dienes Valéria Általános Iskolában dolgozott, egy időben igazgatóhelyettesként is, majd onnan a Tolna Megyei Könyvtár gyermekkönyvtári részébe került. A férje életében a néptánc meghatározó volt, neki pedig sokat kellett alkalmazkodnia.

– Mihálynak ma is mindene a néptánc, amit nekem ugyanúgy kell tűrni, ahogy eddig is, de a szeretet, a megértés, az alkalmazkodás, a hit, a bizalom és a türelem az alapja a házasságunknak – mondta Szabadi Mihályné. A férje sietve hozzátette, voltak olyan nyarak, amikor ő utazott el a három gyerekkel hetekre, de persze arra is volt példa, hogy Dóra utazott el velük, ő pedig ment a maga útján.

A házaspár minden viszontagság ellenére a mai napig boldogan él együtt, és hálásak, hogy annak idején egymásra találtak.

– Minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő – folytatta Szabadi Mihály. – Tíz éve, hogy írni kezdtem, és mindig mondom, hogy minden könyvem közös munka a feleségemmel, hiszen Dóra az első olvasóm, a legszigorúbb kritikusom. Nem olyan régen lett kész egy elbeszélés kötetem Hol kél a nap címmel. A napokban kapta meg a kötet szövegrészét a grafikus, idén ősszel várható a megjelenése. A hajdani falusi életről szól, amely tőlünk egyáltalán nem áll távol, és van benne egy fejezet az 1960-as, 70-es évek világából.

Az egykori falusi élet kapcsán elmondta, a házasodásokat valaha a falu, a társadalom intézte, gazdasági érdekek mentén. A föld a földhöz házasodott. A fiataloknak nem volt beleszólása abba, hogy kivel kötik össze az életüket, tudomásul kellett venniük a szülők, a közösség döntését. A család a közösség alapja, egy férfi és egy nő a házasság tartópillére. A szerelem nem sokat számított, azonban ha később mégis megérkezett a pár életébe, akkor az plusz adomány volt számukra.

– A táncos világból viszont nagyrészt nyugdíjaztam magam, most már csak ránézek a fiatalokra, hiszen Őcsényben és Sióagárdon is tanítok – mondja a koreográfus. – Rettenetesen nagyot változott a világ. A néptáncművészet egyik nagy kérdése, hogy a rohanó 21. századba mi módon szól bele. A válasz pedig, hogy egyrészt fékez annak, aki megtalálja benne az értékeket, másrészt lendületet ad, hogy értéket találjunk a múltban. A néptánc változik. Élni már csak a színpadon él, illetve a mindennapokban azokon a településeken, ahol még van táncházkultúra. Néptáncot gyűjteni mindig van mit, de a világ akkorát változott, hogy természetes léptékben a műfajban már nemigen lehet újat találni. A falvakat megölték, a paraszti kultúra meghalt – mondja szomorúan.