Különös hangok, fénylő tárgyak kavarták fel a szemtanúkat

Megmagyarázhatatlan jelenséggel találkozni minden esetben megrázó tapasztalat. Akinek ilyen felkavaró élményben van része, az esetek kilencvenkilenc százalékában nem tudja titokban tartani, ami vele történt, még akkor sem, ha a környezet hitetlenkedve vagy gúnyosan reagál, néha még a szemtanú ép elméjét is kétségbe vonva. Így voltak ezzel az alábbi esetek szereplő is. Hogy mi történhetett, mi a magyarázat, nem tudjuk, és nem is a mi tisztünk kinyomozni. Ám az is biztos, hogy nem lenne könnyű választ találni.

Zsigeri, rettentő félelem töltötte el a fény láttán

A Szekszárd-közeli faluban élő fiatal, nevezzük Tamásnak, a szomszéd községbe járt udvarolni. A két település közötti távolság az országúton sokkal hosszabb volt, mint a közöttük lévő erdőn át. Azon keresztül szinte egyenes vonalban tudta megközelíteni Tamás a barátnője házát, amely a falu legvégén állt. Egyik szombaton szokás szerint este tíz óráig maradt, majd elköszönt a családtól, biciklire pattant, és elindult haza, az eredőn át úgy, mint már nagyon sokszor. A történtekről álljanak itt az ő szavai.

– Már ahogy az erdő széléhez értem, valami nagyon furcsa érzésem támadt, olyasmi, mint a rossz előérzet és egyre erősödő félelem. Nagyjából az út felénél jártam, amikor meghallottam a zúgást, és megláttam a fényt. Először arra gondoltam, hogy talán még mindig dolgoznak az erdészetben, dehát szombat éjszaka volt, és az a hang és a fény sem olyan volt, mintha mondjuk lámpafénynél fát fűrészeltek volna. Nem tudom jól megfogalmazni, milyen hang volt, olyan furcsa, mély, zümmögő, egyenletes. A fény is furcsa volt, még sosem láttam ilyet, nagy területet világított be, és ijesztő színe volt, az erőssége változott, leginkább olyan volt, mintha mondjuk egy rögzített lámpa előtt különféle dolgok mozognának. Féltem is, és kíváncsi is voltam, hogy mi lehet ez, ki és mit csinálhat itt az erdő közepén éjszaka. De emberi hang egyáltalán nem hallatszott, pedig nyilván beszéltek, sőt, a zajban kiabáltak volna egymásnak az emberek. Megálltam a biciklivel, hezitáltam egy darabig, aztán elindultam arrafelé. Nem is tudom, hogy mondjam el. Ahogy közeledtem, egyre jobban elkezdtem félni. De olyan zsigeri, rettentő félelemmel, amilyet még sohasem éreztem. Megfordultam, és valami eszelős tempóban elkezdtem tekerni a biciklivel. Hazafelé el kellett volna mennem amellett a dolog mellett. Eszembe sem volt. Visszamentem a barátnőmékhez.

Tamás kedvese elmondta, hogy a fiú elindulása után úgy egy szűk óra múlva, izzadságban fürödve, halott sápadtan, remegve zörgetett be hozzájuk. Látszott rajta, hogy rettenetesen meg van ijedve. Természetesen megengedték, hogy ottmaradjon, csak másnap, déltájban indult haza. A hazaút az erdőn át teljesen eseménytelen volt, nem volt semmi félelmetes, semmi rossz érzés. Arra ment, amerről a zajt hallotta, és a fényt látta, de semmiféle rendellenességet nem talált. Sem járművek nyomát, sem fakitermelésre utaló jeleket, sem mást, ami megmagyarázhatta volna, mi történt éjszaka. Mindenesetre a biciklijét robogóra cserélte, és attól kezdve az országúton, az erdőt megkerülve járt udvarolni.

Annyira megijedtek, hogy kihívták a rendőrséget

A másik esetnek nem egy magányos szereplője van, hanem egyenesen öt. Az egyik megyebeli kisváros ipari területének legszélső üzemében volt portás István. Egy késő októberi estén ő maga, az éppen érkező váltótársa és az egyik dolgozó a portásházikóban beszélgettek, ajtó-ablak zárva volt, és ment a tévé is. István így fogalmazott: beszélgettünk, aztán kimentünk megnézni azt az autót.

Mint mondja, már egy ideje valami mechanikus zaj szűrődött be, azt gondolták, egy autó robbanhatott le a közelben, azt próbálja beindítani valaki. Kimentek a házikó elé, és látták, hogy a zaj a mintegy ötven méterre kezdődő bozótosból jön. Ahol olyan félméter magasságban valami vörös fény világított, onnan jött a zaj is.

– Azt gondoltuk, valami motor lehet, és próbálja betolni a tulaj, sikertelenül. De a hang nagyon különös volt, és néhány perc után rájöttem, hogy a „motor” lámpája nem előre-hátra mozgott, mintha tologatnák, hanem oldalra. Furcsának találtam, de az igazán furcsa csak utána következett. Ahogy feljebb emeltem a tekintetem, azt láttam, hogy magasan fenn egy fényes, narancssárga gömb volt, pont a lenti piros fény fölött, és ugyanolyan jobbra-balra mozgást végzett, pontosabban szinkronban mozogtak. Szóltam a többieknek, és az az igazság, hogy annyira megijedtünk, hogy kihívtuk a rendőrséget – mondta István.

A járőrök ki is érkeztek, és az utolsó néhány szinkronizált mozdulatsort ők is látták. Aztán a narancsszínű gömb egyszer csak nagy sebességgel megindult felfelé, és eltűnt a szemük elől. A lenti piros fény abban a pillanatban kihunyt, és megszűnt a különös, zümmögő hang is.

Senki sem mert bemenni a bozótosba megnézni, hogy vajon mi lehet ott, és ez, azt hiszem, teljesen érthető. A kisvárosban hetekig az eseményt tárgyalták, ki-ki vérmérséklete szerint. István pedig hamarosan más munka után nézett. Mint mondta, nem mert volna éjszaka egyedül maradni az őrházban.

Megrázó élmény a nyári éjben

A harmadik történet főszereplője egy kellemes nyári napon kint maradt a birkákkal a réten. Saját nyáját legeltette, és olyan szép tiszta, hangulatos nyári éjszaka volt, hogy nem volt kedve visszatérni a szállásra. Mint elmondta, már majdnem elaludt, amikor valami fényes, hatalmas dolgot pillantott meg a levegőben, de nem túl magasan és nem is túl messze. Azonnal tudta, hogy nem repülőgép, ugyanis kerek volt, nem volt szárnya, és valahogy forgott maga körül, mint a körhinta.

Hangja nem volt, de különböző fények világítottak, sőt, villództak rajta. Szemtanúnk egyből felpattant a Babetta márkájú segédmotor-kerékpárjára, és nem törődve az esetleges veszéllyel, a fénylő tárgy nyomába eredt.

Teljes gázzal haladt a mezőn, és csak a világító „körhintát” bámulta, így aztán nagy sebességgel nekiment a villanypásztornak, és óriásit borult. A megrázó élményt követően percekig csak hevert a földön, nagyrészt öntudatlanul. Mikor magához tért, a fénylő tárgy már távolodott, belőle pedig kiveszett minden érdeklődés és felfedező hajlandóság. Úgy nagyjából mindörökre.