Nyolcvan éve már, hogy kalandos úton Magyarországra érkeztek

Ma már kevesen vannak közöttünk olyan személyek, akik – miután ott születtek és töltötték gyermekkorukat – saját kútfőből képesek felidézni a két világháború közötti Erdély különleges világát. Amikor ez a terület ugyan már román fennhatóság alá tartozott, de még őrizte történelmi múltjának magyar vonásait. Ezen személyek közé tartozik a Szekszárdon élő Darvasné Pálffy Irén, aki nyolcvannyolc esztendővel ezelőtt, 1933. január 16-án látta meg a napvilágot Körösbányán.

Az egykori Hunyad vármegye ezen községe az 1910. évi – tehát még a magyar időkben zajló – népszámlálás szerint 1001 lelket számlált, közülük 590 volt magyar és 358 román nemzetiségű. Ez az arány kétségkívül változott a harmincas évekre, természetesen a románok javára. A két együtt élő nép között helyben a viszony egyáltalán nem volt rossz. Sőt, néhány szempontból példaértékűnek lehetett nevezni, ez derül ki Darvasné Pálffy Irén és férje, Darvas Ferenc közös szerzőségében megjelent, Magyarnak lenni, magyarnak maradni című kötetéből.

– Apámat köztiszteletben álló személynek tartották a községünkben – tekintett vissza körösbányai gyermekkorára és fakitermelő céget vezető édesapjára Darvasné Pálffy Irén. – Éltek ott magyarok, románok, akik tisztelettel viszonyultak hozzá. Apám jól tudott románul, és mi, gyerekek is, mivel a román óvodában, iskolában és a baráti körtől megtanultuk.

Minden jólét megadatott, csak egy dolog nem, jelesül a magyarság szabad kifejezése. Idősebbik bátyját ki akarták csapni az iskolából, kitűző zsinórjának piros-fehér-zöld színe miatt. Édesapja csakis titkon hallgathatta a rádióban sugárzott magyar himnuszt.

A pohár 1941-ben betelt, a szülők úgy döntöttek, hogy gyermekeikkel együtt átköltöznek a Romániától 1940-ben Magyarországhoz visszacsatolt Nagyváradra, ahol rokonaik éltek. Ám a számításba hiba csúszott. Aradon, a határ közelében kiderült, hogy a szabad átkelést biztosító vízumok kiadását a román fél megszüntette. Nem volt mit tenni, át kellett szökni a fegyveres granicsárok őrizte határon. A terv szerint a család az esti órákban indult el egy Nagylak közeli, még román oldalon található településre. Onnan egy szekeret hajtó ember fuvarozta el a kis csapatot a határszéli tanyára.

– Mentünk a szekérrel a határ mentén lévő úton, s a határ másik oldalán sejtelmes fények világítottak – idézte fel a pillanatot Darvasné Pálffy Irén. – Az ember megszólalt: az ott már Magyarország. Kisgyermekként annyira átéltem ezt a látványt és érzést, hogy ha rágondolok, most is hatása alatt vagyok.

A család egy közeli, barátságos házigazda által lakott tanyán húzta meg magát, majd hajnalban nekivágott a határnak. Félve indultak, szinte futva haladtak. Közben folyton hátra-hátra tekintgettek, vajon követik-e őket. Végre egy házhoz értek, ahol kedves, befogadó emberekkel találkoztak.

– Itt voltunk, azon a földön, ahová vágytunk – zárta visszaemlékezését Darvasné Pálffy Irén. – Ez itt Magyarország.

Harminc évvel később látta újra gyermekkora helyszínét

Körösbánya a harmincas években is jól élhető helységnek számított a kisebbségbe kényszerült magyarság számára. A gyermek Irén szüleivel együtt egy fatelep nagy és szép szolgálati házában lakott. Nem messze tavacska víztükre csillogott. Mivel időnként változtatta helyét, olyasminek tűnt, mint egy úszó sziget, rajta náddal és szép növényekkel. A Pálffy család portájának ajtaja nyitva állt a vendégek előtt, a helybeli intelligencia tagjai gyakorta itt merültek mély kártyacsatákba, nagyvonalú vendéglátás közepette. Bár Pálffy Irén édesanyját éppen egyik jó kártyapartnerük, egy bíró utasította arra, hogy hivatalos helyszínen csakis románul beszéljen. Nos, ez a gyermek számára idilli világ szűnt meg 1941-ben, s mint kiderült, véglegesen. Ugyanis Darvasné Pálffy Irén harminc év elteltével – férjével és lányával együtt – visszalátogatott szülőfalujába. A helyszínen gyermekkori emlékhelyeit végigjárva azt kellett nyugtáznia: már semmi sem a régi, csak az emlékek.