Savanyító edények is forognak a korongon

Szekszárdon, a csatári kerámiaüzem mellett nőtt fel Csató József. Ott volt pályakezdő. Ma is a közelben lakik, csak egy másik utcában. Az egykor mintegy hatvan dolgozót foglalkoztató üzem már rég megszűnt, ő viszont még hatvanhárom évesen is rendületlenül tekeri a korongot. Gazdálkodik és fazekaskodik. Világéletében ezt a két dolgot csinálta. Délután kettőig formázza a cserépedényeket, aztán elmegy a birtokára, ahol szőlészkedik, borászkodik, gyümölcsfákat gondoz, haszonállatokat – sertést, baromfit – tart. Zötyögősen indult a szakmatanulás.

– Először a kézi korongozás nemigen ment – emlékszik vissza. – Úgyhogy a járulékos feladatokat bízták rám az üzemben, az agyag-előkészítéstől kezdve a mázőrlésen át a negyvenméteres kemence megrakásáig és az áruhordásig. Sárközi tányérok, bokályok, vázák, halastálak és más edények százszámra készültek. Aztán megtanultam a gépi korongozást, majd a kézit is. Sokat köszönhetek Bíró Annamáriának, aki a gyakorlati ismeretek megszerzésében segített. Olyan, később nevessé vált kollégákkal dolgoztam együtt, mint Gajda István, Teszler Ella, Sörös Pál, Szathmáry Tamás és Csúcs Endre. Később önállósítottam magam, 2002-től itthon van a műhelyem. Kezdetben ipari kerámiával is foglalkoztam, szellőzőrácsokkal, de bejött a műanyag rács, és az a projekt befuccsolt. Minden fazekas egyediségre törekszik. Nálam a savanyító edény az, ami a specialitás, amit mások nemigen csinálnak. Annál komolyan oda kell figyelni, mert nyolc-tíz kiló agyag van fenn a korongon. De megéri a fáradságot, mert szép, jól eladható áru születik. Vásárokba 2010-től járok, márciustól adventig szinte minden hétvégén.

A 2020-as év más volt, mint a többi, a járvány miatt. A vásárok, fesztiválok elmaradtak, a kézművesek alig jutottak bevételhez. Csató József engedélyt kért a polgármesteri hivataltól, hogy a saját udvarán felállíthasson egy faházat, melyben árusíthatja portékáit. Nem adják egymásnak a kilincset a vásárlók, de némi forgalom van. Elsősorban használati tárgyakat, tányérokat, kancsókat, halászlés készleteket és huszonöt-harminc literes savanyító edényeket készít a szekszárdi keramikus. A formázásban otthon van, ám a díszítésre sosem állt rá igazán a keze. Szerencsére lánya, Lánczos-Csató Dóra két-három éve beszállt a családi vállalkozásba. Díszít, fülez, domborművez nagyon ügyesen és kreatívan. S még valamiben segíti apját: az internetes értékesítésben.

– Az én korosztályom is egyre jobban értékeli a népművészeti és iparművészeti alkotásokat – mondja a huszonhárom éves fiatalasszony. – Tény, hogy erőteljesebb marketinget érdemelne ez a dolog. És az is jó lenne, ha az iskolákban, technikaórákon belekóstolhatnának a tanulók a tárgyalkotásba: kosárfonásba, szövésbe, agyagozásba. Mi, a magunk részéről megtesszük, amit lehet. Voltunk több iskolában bemutatókat tartani, s a legnagyobb közösségi oldalon is jelen vagyunk. Ennek köszönhető, hogy csak húsz-harminc százalékkal esett vissza a tavalyi forgalmunk, s nem ötvennel, vagy nyolcvannal, mint másoknak. Sajnos a kézművesek különösebb támogatást nem kapnak. Nem abból akarnánk megélni, de segítené a túlélést.

Munka mellett szerzett képesítést

Csató József 1957-ben született Szekszárdon. A csatári kerámiaüzem közelében nőtt fel, szinte természetes volt, hogy ott helyezkedik el. Munka mellett szerezte meg a szakképesítést, 1984-ben. Az elméletet az 505-ös Szakmunkásképző Iskolában, a gyakorlatot Bíró Annamáriánál, a népművészet mesterénél sajátította el. Máig tekeri a korongot, nap mint nap. Emellett mezőgazdasági tevékenységet is folytat. Házasságából három gyermeke született: két lány és egy fiú. Az egyik lánya bekapcsolódott a kerámiakészítésbe. Ifjúságsegítő szociális munkás végzettsége van, de a tárgyalkotás közelebb áll hozzá, abból szeretne megélni. A járvány miatt ez most nehéz. Az internetes értékesítésben bíznak, illetve engedélyt kértek egy kis áruda létesítésére az udvarukon. Tavalyi bevételkiesésük mintegy harminc százalék volt.

Borítóképen: Csató József és Lánczos-Csató Dóra az udvari árudánál