Égő, ha égősor nélkül kullog haza az ember

Ha keresnénk sem találnánk jobb feszültségforrást az ünnepeknél – persze csak akkor, ha jól elrugaszkodunk a realitás talajáról. Vagy ahogy általában a perköltségeket megspóroló filmekben mondják: a cselekmény fiktív történeten alapul. A szereplők kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve. 

Kezdjük is a véletlen elején, olyan november tájékán. Ekkorra datálható ugyanis minden évben az első hirdetések megjelenése, a pénztárca-nyitogató ünnepi reklámok berobbanása, vagy éppen a kakaóvajat csak itt-ott látott szaloncukrok térhódítása. Mind azt jelzik: idén is lesz karácsony! 

Ez az emlékeztető 2021-ben is olyan váratlanul ért, hogy rögtön beírtam a dátumot a jövő évi noteszembe. Bár az is igaz, hogy zsebkendőre kötött csomó nélkül is meg lehet jegyezni az ünnep közeledtét. Hogyan? Roppant egyszerű a válasz. Egy sima hétköznapon a bevásárlóközpont–otthon út során lényegesen kevesebb veszély leselkedik az emberre, mint az ünnepi időszakban. Ezt saját tapasztalatomra és brit tudósok Brexit előtti, uniós pályázatból finanszírozott kutatására alapozom. Onnan indul a dolog, hogy a lépcsőházban összefut az ember a szomszéddal, akit korábban nemigen látott. Udvariasan megfogja neki az ajtót, hogy bepakolhassa a tíz kilogramm cukrot, meg a háromszor annyi lisztet. Ezután jön csak a dupla colstokkal mérhető lapostévé, meg a húszperces monológ, hogy mennyire elege van a bevásárlásból, meg abból a sok emberből, akikkel nemrégiben az éhezők viadalát megszégyenítő harcban kerekedett felül. És akkor, amikor már szinte jégcsappá fagyott az ember keze a vasajtón, még mindig van egy (tíz) kérdése: „mi lesz a menü nálatok; műfenyő, vagy igazi; voltak a kukások kiüríteni a tárolót; ti is hallottátok, hogy tegnap valaki még 21.50-kor szöget ütött a falba; és amúgy Fradi vagy MTK?” 

Ez az a pont, amikor nem szabad visszakérdezni, csak menni előre toronyiránt, sok „hasznos” és pulzusemelő információval felvértezve. 

Sebaj, elegendő idő van arra, hogy visszaálljon az ember szívdobbanása normális ritmusra, ugyanis a bevásárlóközpontnál tapasztalható parkoló- és empátiahiány úgyis felnyomja majd ismét. Benzines és dízel van bőven, érmével működő kocsi egy sem. Mindegy. Marad a kosár. Abból is a szebb napokat látott, pirosból átszínezett veteránkék. 

Csak egy fényfüzérért jöttem, azt talán kibírja a füle – az enyém már kevésbé tolerálja a hangzavart, ami fogad. Jobbról és balról is mondják a magukét. Közben a szememmel pásztázom a polcokat. Sehol egy fényfüzér: se soros, se párhuzamos. Most mi lesz? – elmélkedek magamban. Égő, de fényfüzér nélkül kell hazamennem. 
 

Kisvártatva mégiscsak felvillan a remény: van még egy! Igaz, kicsit megviselt dobozkában, ott árválkodik a legalsó polcon. Megnézem közelebbről. Ismerős valahonnan a felirat, a színösszeállítás és a csomagolás. Mintha néhány éve már láttam volna ezt a típust, de akkor sem tetszett. Visszarakom a polcra, mondván: a jelenlegi, ami otthon van, sokkal jobb választás.