A csapatépítés és a minőségi munka mentheti meg a postát

Máté István 45 évet töltött a posta szolgálatában. Szigetváron kezdett, majd faddi és paksi időszaka után került Szekszárdra hivatalvezetőnek. A szolgáltatások átalakulásáról és a céges szabadidős rendezvényekről is beszélgettünk vele.

Wessely Gábor

Máté István Fotó: A szerző felvétele

– Szekszárdi?

– Nem, csak munkakörömnek és nyüzsgő alkatomnak köszönhetően nagyon sokakat megismertem itt. Van lakásom a városban, de alapvetően Faddon élek, családi házban, mert nagyon szeretek kertészkedni. Egyébként Szigetváron nőttem fel, ott helyezkedtem el a postánál, és 1971-ben jöttem Faddra, ahol megüresedett egy állás. Onnan kerültem aztán Paksra, majd Szekszárdra. Összesen 45 évet töltöttem állami szolgálatban. Egy darabig körzeti szakszervezeti titkár is voltam, míg ki nem neveztek vezetőnek. Azzal a pozícióval már ez nem volt összeegyeztethető. Szakszervezetisként még a vezérigazgató előtt sem rejtettem véka alá a véleményemet, ha úgy éreztem, hogy a dolgozók érdeke csorbulhat. Szenvedélyesen harcoltam értük. Becsületére legyen mondva az akkori vezérigazgatónak: ha nemet mondott, akkor is méltányolta a kiállásomat, és később ő javasolta a Szekszárdra való kinevezésemet.

– Tehát az agilitás kifizetődő?

– Akinek ilyen az alkata, nem lehet nyuszi. A magam érdekében sosem lobbiztam. Engem mindig hívtak az új helyre, nem én ajánlkoztam. Látták, hogy jól működik a hivatal az irányításommal, s megkínáltak egy új lehetőséggel, amit nem könnyen fogadtam el, mert Faddon is, Pakson is szerettem lenni. Kézben tartottam a munkát, és a helyi kulturális közéletben is aktívan részt vettem. Faddon a Váci Mihály Klub titkáraként tevékenykedtem. Meghívtuk az ország vezető színészeit, íróit, tudósait. Pezsgő klubélet folyt hétfőnként, mert az volt a tévészünnap abban az időben. Pakson meg a Szinkron zenekar trombitásaként jártam a rendezvényekre, főleg lakodalmakba.

– Egyre nagyobb helyekre került. Több munka, nagyobb felelősség. Gondolom a trombitálás és a közéleti nyüzsgés emiatt elmaradt…

– Nem maradt el, hanem áttevődött a postán belülre. Faddon egy 14 személyes hivatal volt, Pakson, a körzetbe tartozó falvakkal együtt 150 fős apparátus dolgozott, Szekszárdon pedig körülbelül négyszáz ember tartozott hozzám. Ha a munkát elvégeztük, jöhetett a kikapcsolódás. Családi napok, postásbálok, disznóvágások, kirándulások, főzőversenyek, kulturális és sportesemények. Megyei, országos megmérettetések; néha még külföldről, Horvátországból is érkeztek postások egy-egy versenyünkre. Futás, foci, kézilabda, kerékpározás, sárkányhajózás, horgászat: Szekszárdon, Domboriban, Szálkán és a Velencei-tónál. A Magyar Posta akkoriban több mint harmincezres alkalmazotti létszámmal működött. Lehetett tömegsportrendezvényeket szervezni.

– Mostanában nem hallani ilyesmiről…

– Már több mint tíz éve nyugdíjba mentem. Nem mondom, hogy nem kísérem figyelemmel a postával kapcsolatos híreket, de a kommentálásuk nem az én dolgom.

– Az ön idejében virágkorát élte a posta, nőtt a létszám, bővült a szolgáltatások köre. Aztán a mobiltelefon és az internet megjelenésével visszafejlődött minden, fölöslegessé váltak a telefonfülkék (Csehországban tavaly távolították el az utolsót), e-mailben mennek az üdvözletek (tavaly adták fel az utolsó táviratot). Hogyan látja a posta jövőjét?

– Csapatépítés és minőségi munka. Ez a siker titka. Foglalkozni kell a dolgozókkal, leülni velük; ha a fizetés nem is magas, legalább érezzék a törődést, amiért érdemes maradniuk! Amikor volt lehetőség a szekszárdi postán fejlesztésekre, először a dolgozók fedett kerékpártárolóját csináltattam meg, aztán a légkondicionálást. Nem az én szobámban, hanem a kézbesítőknél és a felvételi teremben. Tény, hogy manapság csökkennek a feladatok. Valamikor a hírlapforgalom, a távközlés egésze, de még a sugárzás is a postához tartozott. Most arra kell koncentrálni, ami kifizetődő! Így például a csomagküldések száma nő, úgyhogy állni kell a versenyt a rengeteg futárszolgálattal! A minőségi munkához jó szakembergárda kell, vagyis elengedhetetlenek a képzések. Én egész életemben tanultam. Mindenféle postai végzettséget, szakképesítést megszereztem. Az alsó és középfokú tanfolyamokat Szekszárdon tartották az oktató tisztek, a felsőfokúra pedig Budapestre jártunk. Szakdolgozatot írtunk, záróvizsgát tettünk. Később a szervezői, a munkaelemzői képzésre, és pozíciómból adódóan a marxista egyetemre is beiskoláztak. De minden érdekelt. Még talpmasszázstanfolyamot is végeztem.

Máté István dokumentumokat, könyveket, brigádnaplókat, kitüntetéseket mutat (A szerző fotója)

– Mennyire sajnálja, hogy elmúlt, ami elmúlt?

– Körbenézve elég szomorú a kép. Kevesen élünk már az egykori közélet alakítói, a tanácsi, önkormányzati, rendőrségi, tűzoltósági és pártvezetők, vállalatigazgatók és téeszelnökök közül. Jó kapcsolatban álltunk, és sok mindent megvalósítottunk. Ami pedig a postát illeti, ha vannak is problémák, ez még mindig az egyik legnagyobb magyar állami vállalat. Van tehát jövője, ha értő kezek irányítják a működését.

Arany fokozat

Máté István 1947-ben született Szigetváron. Helyben érettségizett, aztán 27 hónap katonai szolgálatot teljesített a határőrségnél. Leszerelés után a szigetvári postánál helyezkedett el, majd 1971-ben Faddra, 1978-ban Paksra került. Szekszárdi hivatalvezetőnek 1996-ban nevezték ki. Onnan vonult nyugdíjba 2012-ben. Összesen 45 évet töltött a posta szolgálatában. Munkásságáért számos elismerés mellett megkapta „A Postáért” elismerő érem arany fokozatát. Közösségszervező alkat, kulturális és sportesemények sokaságát szervezte élete minden állomáshelyén. Az irányítása alatt lévő hivatalok szinte minden évben jutalomban részesültek. Egy alkalommal az elnyert ötszázezer forintból 130 dolgozó ingyenes egészségügyi szűrését valósították meg. Kertészkedik és zenél is; hangszere a trombita. Mindemellett elvégezte a svédmasszázs, a talpmasszázs tanfolyamot, és főzni is tanult Kovács János mesterszakácsnál. Jelenleg ő a Szekszárdi Ínyenc Klub elnöke. Faddon él, két házasságából három gyermeke született, és van már hat unokája is.