Kinek hiányzik, hogy esetleg elfajuljon a szóváltás?

A srácok egymást túllicitálva vadultak. Az egyikük a kutya fejét nyomkodta a homokba úgy, hogy szegény állat nyüszítve tiltakozott a barbár tett ellen. A másik kettő hol a mérleghintán ugrált, majd ütötték, püfölték a fából készült játékokat. Így ment ez közel fél óráig, majd a fiúk megunták ezt is és elhagyták a játszóteret. Én nem voltam szemtanúja az esetnek, ismerősöm mondta el a történteket. 

Miért nem szóltatok rájuk, kérdeztem feháborodva. Ugyan kinek hiányzik az, hogy szájaskodjanak velem, esetleg elfajuljon a szóváltás, mondta ismerősöm, aki fiatal anyuka, egy három éves kislány édesanyja. Ismerem a szüleit, isten őrizz, hogy megorroljanak ránk, tette hozzá.

És mit teszel akkor, ha pár év múlva, ugyanezek a gyerekek – akik már nem lesznek kiskamaszok, hanem fiatalemberek, és akiket sajnos időben nem figyelmeztetett senki arra, hogy amit tesznek az durva és büntetendő – a kislányodtól veszik el az iskolatáskáját vagy más holmiját? Döbbent csend volt a válasz. 

Igen, nem könnyű eldönteni az adott helyzetben hogy szóljon-e az ember, ha valami nem illendőt lát, vagy nézzen félre. Ez utóbbi sokszor megbosszulja megát. Egy gyermeket, még ha kamasz is, talán még lehet jóra nevelni. Még ha ezt nem is a szülei végzik el. 

Mert felnőttként már nem igazán nézik el neki a hibáit, bűneit arra hivatkozva, hogy nehéz gyermekkora volt.