Nem rosszabb a sültkrumpli a puccos vacsoránál

Egyedül voltam otthon. Nem volt kedvem, meg időm sem főzni, s az utóbbi miatt nem akaródzott elmenni ebédelni sem. Néztem, mit találnék magamnak gyorsan, s megláttam két szép krumplit.

Szepesi László

Illusztráció: Shutterstock

Betettem a mikróba, pár perc múlva kész volt. Meghámoztam, felszeleteltem, tettem rá picurka vajat meg csipetnyi sót, és miközben ettem, eszembe jutott, gyerekkoromban apám mesélte, ő néha sültkrumplit kapott tízóraira.

Erdélyből érkeztek a kis Magyarországra, mert nagyapám Petrozsényban volt bányász, és Trianon után el kellett jönniük. Pestszentlőrinc határában laktak három éven át három félreállított vagonban. Apám onnan járt a Mester utcai gimnáziumba, és a nem rövid útra télen azért is, hogy ne fázzon, édesanyja a zsebébe egy-egy sült krumplit rakott. Ezzel az úton kezét melengette, később pedig tízóraija lett.

Megette, gondolom, neki nem jutott rá vaj. Nekem jutott, és jó volt. Jó sorsom egyébként úgy hozta, hogy hatalmas világváros legelőkelőbb éttermében ehettem tizennégy fogásos vacsorát. Az érdekesebb, meg sokkal előkelőbb volt, de most ezt a két sültkrumplit sem éreztem annál rosszabbnak.

A vagonokról még annyit: sok éve az Adriára mentünk nyaralni, mikor Károlyváros határában láttam ilyen vagon lakótelepet. Az emberek ott éltek, a sínek fölött. Teknőben mostak, kis sparhelten főztek, és szinte vidámak voltak. Mert ugyan házukat szétlőtték, de mégis volt fedél fejük felett. A kicsi jónak is örülni lehet.