Pánik fogta el az altatás gondolatától

Másfél évvel ezelőtt voltam utoljára kórházban, amikor meg is műtöttek. Emlékszem rá, milyen pánik fogott el a puszta gondolattól, hogy el fognak altatni. Egy hónapig vártam a műtétre, mert az általam választott orvos a szabadságát töltötte. Mire bekerültem a kórházba, már a végrendeletemet is megírtam gondolatban.

Rengeteget számít pár jó szó, egy megnyugtató kézszorítás

A szorongásom addig tartott, amíg be nem toltak a műtőbe. A sebész elmondta, mire számíthatok. Megnyugodtam. Akkor jöttem rá, mennyit számít pár jó szó, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, egy biztató mosoly, vagy egy kézszorítás. Nem tudom, sőt fel sem merült bennem, vajon az engem műtő sebésznek, altatóorvosnak éppen milyen gondjai voltak. Hiszen ő is ember, neki is fájhat a háta, fasírtban lehet a feleségével, a gyerekével, a kollégájával, vagy urambocsá’, akár anyagi gondjai is lehetnek.

Nem tudom, milyen lehet operálni, amikor nem remeghet meg a kéz, miközben egy másik ember életét próbálja meg befolyásolni a műtéttel, az agy nem kalandozhat el közben, és minden gondot a műtőn kívül kell hagyni. Erre nyilván születni kell. Nem irigylem őket, és azokat sem, akik most saját magukkal kerültek ellentétbe. Esküt tettek a gyógyításra, de a körülményekről, melyben gyakran dolgozniuk kell, sajnos nem ők döntenek.