Ötvenfilléressel is lehetett fizetni az ötvenedik évfordulón

Május elsején volt ötven éve, hogy megnyitotta Zsitvai János a cukrászdáját Szekszárdon, a Tartsay úton. Nehezen adtak neki engedélyt, a maszekokat háttérbe szorító világban, 1969-ben. Mivel tolnai gyökerekkel rendelkezik, később ott is nyitott egy vendéglátóhelyet, és a megyeszékhelyen még kettőt: a Mikes és a Béri Balogh utcában.

Az idős mester már visszavonult, a lánya és a fia működtet a négy cukrászdából kettőt-kettőt. Május elsején mindegyikben, az ötven évvel ezelőtti áron adták a fagyit: alumínium ötvenfilléresért és egyforintosért. Akiknek nem volt ilyen pénzük, fizethettek maival is, félárú kedvezményt igénybe véve.

‒ Olyan sor állt mindenütt, mint a régi időkben – meséli Zsitvai János. – 3280 pénzérme gyűlt össze; ebből is lemérhető az érdeklődés.

Az ötven év megünneplése ötven napig tart. Most már nem fagyit, hanem minden héten más-más süteményt kínálnak ötven százalékos áron. A törzsvendégeket szavaztatják meg. Az a tapasztalatuk, hogy a klasszikus ízek iránt van a legnagyobb kereslet. Például a házi krémes az első héten toronymagasan nyert.

‒ Itt nincs átmenő forgalom – mondja –, nincsenek jövő-menő kuncsaftok, a törzsvendégeket kell megbecsülnünk, megtartanunk. Van, aki belép az ajtón, s még meg sem szólal, már készítjük a szokásos süteményét.

A 85 éves Zsitvai János 70 éve cukrász. Felesége a tolnai áfész pénzügyi osztályvezetője volt, de férje 1970-es szívműtétje után, jó ideig ő működtette az ipart. Mindketten letették a mestervizsgát. Együtt dolgoztak, feszültségektől mentesen. Pedig sokszor hajnali háromtól este kilencig készítették a krémeket, habokat, tortákat.

‒ Egyszer egy alkalmazottunk megkérdezte – emlékszik vissza a családfő –, mi a titka annak, hogy sosem veszekszünk. Nem értettem, hogy mit nem ért. Ha nincs probléma, nem kell veszekedni, ha van, azt nem orvosolja a veszekedés. Mindent meg lehet beszélni higgadtan, megkeresve a legjobb megoldást.

Szívesen rajzolt és festett a mester

Zsitvai János Budapesten született 1934-ben. Tízévesen, a bombázások elől menekült Tolnán élő nagyszüleihez, s aztán sorsa úgy alakult, hogy ott is maradt. Az utcájukban lakó cukrász, Vancsura Pál volt a bérmakeresztapja, akinél 1948 és 1950 között kitanulta a mesterséget. Rajzolt és festett is. Két évig járt a művész-tanár, Martinek József képzőművészeti körébe. Kézügyességének, szépérzékének nagy hasznát vette a cukrászatban. A hatvanas években számos országos szakmai versenyen nyert, illetve előkelő helyezést ért el, dísztorta és napi készítmény kategóriában.