Fogyatkoznak a klasszikus kézműves kismesterek

Korosodnak, fogyatkoznak a klasszikus kézműves mesterségek művelői Tolna megyében is. Fiatalok nem szívesen vágnak bele az ilyen aprólékos, nagy szaktudást igénylő és szerény jövedelmet ígérő munkába. Rács Róbert a maga ötven évével az egyik legfiatalabb kismester. A várdombi keramikus azon kevesek közé tartozik, akik el tudják tartani a családjukat abból, ami a műhelyükből kikerül. De csak kompromisszumok árán.

– Ez egy állandó küzdelem – mondja – az alkotás és a termelés között, melyben az alkotás mindig háttérbe szorul. Mert gyerekeim vannak, s pénzt kell keresni a felnevelésükhöz. A sárközi és az óbányai fazekasságban is otthon vagyok, de nem engedhetem meg magamnak a művészkedést, csak nagyritkán. A fiatal generáció nem mozdul, utánpótlás nincs, aminek okát a képzés hiányában is látom. Budapesten, Debrecenben és Békéscsabán oktatják a népi kismesterségeket. Tolnában nem kínálnak ilyen lehetőséget.

Nepp Dénes szekszárdi szíjgyártó is borúsnak látja a jövőt. Bizonytalan bevételek, kötelező kiadások jellemzik a kismesteri létet.

– Néhány vásárban kell előteremteni az éves bevételt – vázolja a helyzetet –, ami sokaknál, a holt idényben, filléres gondokat eredményez. A bóvlival, az ízléstelenséggel kell versenyeznünk sokszor. Jó, hogy most már a szekszárdi szüreti vásárban is elkülönítik a kézműves standokat a többitől. Nekem még szerencsém van, mert működtetek egy kis üzletet, de akik falun élnek és alkotnak, folyamatos értékesítési gondokkal küzdenek.

Súlyos problémákról számol be Decsi-Kiss Mária decsi gyöngyfűző, a Tolna Megyei Népművészeti Egyesület titkára is.

– A pályázatokkal kapcsolatos adminisztráció – tájékoztat – egyre több és egyre bonyolultabb. Napi átlagban két-három órám biztos, hogy rámegy. Az egyesületnek száztizenhárom tagja van, az átlagéletkor hatvan év fölötti. Mi vezetők is korosodunk, fáradunk, nehezen győzzük már a szervező munkát, ami az utaztatásokkal, a rendezvények, kiállítások lebonyolításával jár. A mandátumunk 2020-ig szól, nincs nagy lelkesedés, amikor azt latolgatjuk, hogy vállaljunk-e még egy ciklust.

Az egyesület elnöke, Komjáthi Tamásné szekszárdi szövő is csak megerősíteni tudja, amit, az ezen a területen tevékenykedők régóta hangoztatnak. Utánpótlás képzése és megfelelő jövedelmi viszonyok megteremtése nélkül semmivé lesz a tradicionális kézművesség.

– A mai fiatal már nem ér rá olyasmivel foglalkozni – hangsúlyozza –, ami nem kifizetődő. Felsőfokú végzettséget nem szerezhet, középfokút is csak néhány helyen az országban. Esetleg OKJ-s tanfolyamra járhat, ha indul valahol. Ez nem perspektíva. A megnövekedett egyesületi adminisztráció elvégzésére csak úgy akadna jelentkező, ha megfizetnénk. Kérdés, hogy bevállalható-e ez; lesz-e elég tőkeerős a szervezet, hosszú távon? Én 1999-től vagyok elnök, ingyen. Utazás, számítógép-használat, telefon: saját zsebből. S mondjuk ki: nem sok köszönetet kapok érte. Néhány tag úgy veszi, hogy neki természetesen jár az, amiért a vezetők keményen megdolgoznak, ő meg semmit se tesz.

Túlélő kékfestők Európában

Kétszáz éve minden városban működött kékfestő műhely, s száz éve is volt még megyénként négy-öt. A legfrissebb adatok azonban lehangolóak. Aktív műhely négy van Magyarországon. Az egyik a tolnai, ahol a családfő, Horváth Tibor felesége, fia és menye is a szakma avatott ismerője. Abból persze nem tudnak megélni, hogy működtetnek egy kékfestő műhelyt egy kisvárosban. Járnak vásárokba – a bécsi és a hévízi a legkifizetődőbb –, és idegenforgalmi látványosságként is szerepelnek különböző kiadványokban, vagyis, turistacsoportokat fogadnak, bemutatva a mesterségüket. Megnézte már számos érdeklődő a tolnai kékfestős portékák születését, Japántól Kanadáig. Nemrég egy európai találkozón vettek részt az ausztriai Gutauban, ahol kiderült, hogy az egész kontinensen mindössze 17-18 kékfestő műhely működik.