Az év egyik agrárembere lett a szekszárdi dr. Füzi István

Dr. Füzi István agrármérnököt nem kell bemutatni a gazdáknak, hiszen számtalan szakmai rendezvényen tartott már előadást. A szőlőtermelők permetezési szezonban szinte napi kapcsolatban vannak vele.

– Egy kitüntetés, mindig azt jelenti, hogy elismerik az ember munkáját, Ön hogyan fogadta a hírt, hogy az Év Növényvédelmi Szakembere lett?
– Ez egy többfordulós megmérettetés volt. Teljesen váratlanul ért, amikor a Magyar Növényvédelmi és Növényorvosi Kamara Tolna Vármegyei Szervezetének elnöke fölhívott, és közölte velem, hogy az itteni vezetőség engem szeretne jelölni erre a megmérettetésre. Kértem is egy kis gondolkodási időt, és csak a feleségem és közeli munkatársam bíztatására mondtam igent. Aztán később az, amikor a szakmai zsűri leveléből megtudtam, hogy én lennék a két döntőbe jutott személy egyike, már kellő izgatottsággal töltött el. Végül pedig, amikor kiderült, hogy nekem ítélték ezt a kitüntető címet, az első dolgom volt egy rövid ima formájában köszönetemet kifejezni Istennek és minden földi munkatársának, akik engem segítettek.

Előre elhatároztam, ha nem én nyerem el a címet, hanem a döntős vetélytársam – akit mellesleg jól ismerek, mivel együtt avattak bennünket doktorrá, és most mindketten a Széchenyi Egyetemen tanítunk –, első leszek, aki gratulál neki. Örültem, hogy ezt ő is ugyanígy gondolta.

– Ha visszatekint a pályájára melyek azok az állomások, melyek sokat lendítettek a tudásán, tapasztalatán?
– Több ilyen állomás is van, de csak kettőt emelnék ki közülük. Az első 18 éves koromra, középiskolai tanulmányaim végére esik. A középiskolában csodálatos tanárok tanítottak, de a tudásból inkább csak úgymond ragadt rám valamennyi, tanulni nem szerettem. Leginkább a sport érdekelt, és csak az utolsó pillanatban, szüleim erőteljes ösztönzésére, de különösebb meggyőződés nélkül fordultam az agrárpálya irányába. Mivel kevés pontot vittem magammal, és amúgy se tettem nagy kárt a fölvételi tárgyak tanulásában, eleve kis esélye volt, hogy valamelyik agráregyetemre bejussak, ám amikor kiderült, hogy szinte minden osztálytársam fölvételt nyert valahova, csak – másodmagammal – én nem, az igazi traumaként ért. Csak úgy tudtam magam túltenni rajta, hogy elhatároztam, mindent megtanulok, amit a gimnáziumban elmulasztottam. Munka mellett hosszú hónapokon keresztül napi 6-8 órában tanultam, és végül nemcsak a három fölvételi tárgyat sikerült elsajátítanom, megtanultam hatékonyan tanulni is, aminek aztán később jó hasznát vettem.

Másodikként pedig azt említeném, amikor 29 évesen – kis szerencsével és egy barátomtól kapott füles segítségével – rátaláltam arra a tevékenységre, amit a mai napig lelkesen végzek: ez a kísérletezés, a kutatás. Noha már kiskölyökként mindenfélével (gyakran nem éppen veszélytelen dolgokkal is) kísérletezgettem, soha nem jutottam el odáig, hogy ezt szakmaként is gyakorolhatja az ember. A Tolna Megyei Növényvédő Állomáson viszont, ahol növénykórtani szakelőadóként jutottam álláshoz, pont ezt kellett csinálni. Nagyon lelkesített, és bizonyításra késztetett, hogy az intézetben és szerte az országban kiválóbbnál kiválóbb kollégák vettek körül, akiktől sokat lehetett tanulni.

– Hol, és mikor végzett?
– Szülőfalumban, Zombán jártam általános iskolába, majd a Bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. A Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen szereztem általános agrármérnöki, majd később ugyanitt növényvédelmi és agrokémiai szakmérnöki képesítést, és szintén Keszthelyen végeztem a doktori iskolát is, 2003-ban kaptam meg a PhD-fokozatot. Aztán 2013 és 2017 között Budapesten a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskolára jártam. Ez utóbbi látszólag talán kilóg a sorból, hiszen nem tartozik szorosan a szakmai vonulatba. Valójában a szakmai elhivatottságom ekkor erősödött meg legjobban. A diplomadolgozatomhoz is, melynek A magyar szőlővédelmi gyakorlat erkölcsteológiai vetülete címet adtam, a szakmámból merítettem példát.

– Ön a gazdálkodók körében népszerű, ismert szakember, hiszen sok olyan előadást tartott, ahol kérdezni is lehetett Öntől. Mennyire jellemző, hogy megkeresik a gondjaikkal – szakmai előadásokon kívül is – a gazdák?
– Nem mondhatnám, hogy unatkozom, főleg olyan szezonokban, amikor sok a növénykórtani probléma. Ilyenkor egymást érik a telefonok, de sorban jönnek az sms-ek, e-mailek, sőt idősebbektől néha hagyományos leveleket is kapok. Persze, nemcsak a gazdák keresnek, gyakran fordulnak hozzám szakmai ügyekben a kollégáim, de hobbikertészek, egyetemi hallgatók, sőt olyan szakemberek is, akik a munkahelyemmel konkuráló cégeknél dolgoznak. Legutóbb például az egyik termelő olyan gondjával keresett meg, hogy 20 hektáron nem adott termést a gabonája. Gondoltam, jövőre beállítunk egy kísérletet csak azért, hogy ezt a kérdést tisztázzuk.

– Ön civilben gazdálkodik-e, milyen kapcsolata van a földműveléssel?
– A házunk körül május elejétől október végéig mindig érik valamilyen gyümölcs. Szívet melengető, mikor az unokáink cseresznyéznek vagy a szőlőt szemezgetik. Szekszárdi lévén, természetesen, van egy kisebb szőlőbirtokunk is – szüleimtől, nagyszüleimtől úgy tudom, a ’48-as szabadságharc kora óta – és borpincénk. A testvéremmel évente legalább ötfajta bort készítünk. Volt egy almáskertünk is, de édesanyám halálával ezt fölszámoltuk, mivel ő az értékesítésben nélkülözhetetlen volt.

A munkámhoz szorosan hozzátartozik egy 10 hektáros szántóföldi terület is, amelyen különféle kísérletek végzése céljából főleg kalászos gabonákat (búzát és árpát), de más növényeket (kukoricát, napraforgót, repcét, esetenként szóját) is termesztünk. Évente mintegy 1500-2000 kísérleti parcellát alakítunk itt ki. A tároláson és az értékesítésen kívül minden más tevékenységért én felelek. December 20-án és 21-én, mikor végre jött egy kisebb csapadékszünet, a kollégámmal még búzát és árpát vetettünk, hogy őszi kalászosokból legyen elegendő területünk a jövő évi kísérletekhez.