Együtt fújta a dalt az utcai zenésszel

A dolog úgy kezdődött, hogy Bikácson 1947 tavaszán egy vasárnapi újság került a kezembe. Abban egy orosz népdalra bukkantam, szöveggel és kottával együtt. A magyarra fordított szöveg címe „Puszta néma táj...” volt. A szöveg tetszett nekem, a kottákról viszont kevesebb fogalmam volt, ezért az egészet kivágtam, s másnap magammal vittem az iskolába, Mühlbert tanítómnak.

Mühlbert tanító bácsinál éneket is tanultunk. A következő énekórán elővette a kottákat, s az első tanteremben, ahol a harmónium állt, előadta a dalt. Mikor a végére ért, a tanítóban és a gyerekekben egyaránt mély benyomást keltettek a hallottak. Bennünket, gyerekeket, amúgy is könnyen fel lehetett lelkesíteni az éneklésre, és nem csak az elmaradó történelemóra lehetősége miatt.

Még jól emlékszem, mikor Mühlbert tanítónk a háború után visszajött Bikácsra, az első napot – hogy egymáshoz szokjunk – főleg énekléssel töltöttük. Mikor megkérdezte, milyen dalt ismerünk, spontán énekeltünk: „Hortobágyi pusztán fúj a szél, szegény juhászlegény útra kél. Hová lett a nyája? Hat ferkauft! Hová lett a pénze? Hat ferszauft! Tehát az „eladta” és az „elitta” helyett mi a „Hat ferkauft”-ot és a „Hat ferszauft”-ot teli torokból énekeltük. Tanítónk félbeszakította énekünket, s szívből jövő nevetéssel a fejét csóválta. Mi, fiúk – mert persze csak mi énekeltük így, a lányok természetesen hűen és becsületesen dalolták az eredeti szöveget – azzal védekeztünk, hogy hétvégéken a legények a falu peremén, a Györköny felé lévő présházakban néhány pohár bor után is így éneklik. És ők csak tudják!

De vissza az orosz dalhoz! Midőn többszörös gyakorlás után betanultuk, teljes szívvel és lelkesedéssel énekeltük úgy, hogy majdnem a híres Bécsi Fiúkórussal vetélkedhettünk volna. Aztán sok víz lefolyt a Dunán és a Volgán is. Pontosan ötven év múlva hallottam újra ezt a dalt. Ez így történt: 1997 őszén üdülni voltam a feleségemmel Potsdamban és környékén. Mikor a korábbi porosz királyok székvárosában, a Brandenburg utcában ballagtunk, hirtelen a távolból balalajka zene ütötte meg a fülünket. Mikor közelebb értünk, egy orosz utcazenész új dalba kezdett, és mit hallok? Az „én” dalomat, anno 1947!

Távirati stílusban ecseteltem a feleségemnek, hogy honnan ismerem ezt a dalt. Amikor elhaladtunk a zenész mellett, halkan dúdoltam a rég nem hallott melódiát. Egy házzal odébb egy kávézó volt, az utcán kis asztalokkal, székekkel. Feleségemmel helyet foglaltunk, és egy-egy kávé mellett hallgattuk a muzsikát. Zenészünk ezt a dalt játszotta szüntelen – valószínűleg ez volt a kedvence –, és tenor hangon énekelt hozzá. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy odamenjek hozzá, és vele énekeljek. Feleségem fékezte kívánságomat: „Ezt nem teheted!” „Miért nem?” – kérdeztem.

– „Nagy csábítást érzek, hogy vele énekeljem ezt a dalt, ha csak visszafogottan is.”

Intettem a pincérnőnek, és fizettem. Feleségem közben már felállt, és a „sztártenor” előtt elhaladva, egy házzal odébb, az ellenkező irányba ment. Ott a kapuban megállt, és várt rám. Én is felkeltem, és átmentem az oroszhoz, aki éppen szünetet tervezett. Oroszul szólítottam meg (milyen jó, hogy az iskolában tanultak nem mentek veszendőbe), de nem jutottunk dűlőre egymással. Ezért néhány német szóval keverve, kézzel-lábbal elmagyaráztam neki, hogy én ezt a dalt iskoláskoromból ismerem, és nagyon örülnék annak, ha még egyszer eljátszaná nekem. Megvesztegetésként két márkát dobtam a balalajkatokba. (Amikor a kétmárkás érme a többi közé hullott, még arra gondoltam: remélem, ezzel az összeggel nem a maffiát támogatom.)

A mester hangolta a hangszerét és újból rázendített. Kezdetben gyámoltalanul énekeltem, később aztán valamivel bátrabban. Ez biztosan világ-ősbemutató volt, így ez a dal valószínűleg még sohasem hangzott el. Ő oroszul énekelt, én magyarul.

A feleségemnek ez nagyon kínos volt, kissé értetlenül nézett át kettőnkre. Egy idősebb hölgy lépett ki a ház kapuján, ahol a feleségem állt. Fejét két kezébe fogta, s így szólt: „napról napra mindig ez a zene, ez az éneklés! Ebbe lassan bele lehet bolondulni. De ha legalább énekelni tudnának!” Feleségem csak némán bólogatott, és véletlenül sem árulta el, hogy a két siralmas énekes közül az egyik az ő férje.