Vészterhes út vezetett a székelyföldi Istensegítstől Bonyhádig

Külön cikket érdemelne Lőrincz Aladárné gyermekkora, amikor tizenéves kislányként menekült a szüleivel először Bukovinából, aztán Bácskából, hogy végül Bonyhádon találjon új otthonra. Külön foglalkozhatnánk azzal, hogy mi mindent tett a székely szőttes, mindenekelőtt a vászonhímzés fennmaradásáért, továbbadásáért: gyűjtőmunkát végzett, szakköröket vezetett, mintagyűjteményes könyveket adott közre. S arról is lehetne külön, nagyobb terjedelemben, bensőségesen írni, ahogy a 88 éves asszony a 93 éves férjéről gondoskodik, miközben a házuk melletti kiskertet is példásan rendben tartja, és még a szövőszékhez is oda-odaül.

De elemekre bontogatás helyett nézzük a pálya egészét! A negyvenes évek elején hagyták el szülőföldjüket a bukovinai székelyek, az erőszakos elrománosítás miatt. Lőrincz Aladárné szülei már 1940-ben elindultak Istensegítsből, Magyarországra. Átmenetileg a Borsod megyei Kesznyétenben húzták meg magukat, aztán Bácskába kerültek. Horthy katonái a Délvidék megszállásakor kíméletlenül bántak a szerbekkel. Amikor fordult a kocka, a magyaroknak kellett tartani a revanstól, legjobban a vérszomjas csetnikektől féltek. Menekültek északra 1944-ben, sokszor a fronttal együtt mozogva, életveszélyes körülmények között. A dunaföldvári hidat az átkelésük után nem sokkal robbantották fel a németek.

Megfordultak Komárom és Zala megyében is, végül Bonyhádon kötöttek ki, 1945 közepén. A férje, fiatalemberként szintén végigjárta ezt az útvonalat. 1949-ben házasodtak össze, a hatvanas évek elején építkeztek Majoson. Lőrincz Aladár 36 évig dolgozott traktoristaként. Annakidején még szántott a jelenlegi házuk helyén. Egyébként faipari munkákban járatos; szövőszékeket is készített. Kettő áll a kisebbik szobájukban; saját gyártmányok. Az egyiken mintás vásznat, a másikon tarisznyához való anyagot sző a ház asszonya. Lassan, de biztosan. Több mint fél évszázados tapasztalattal.

Lőrincz Aladárné már 1964-től visszajárt Erdélybe, mintákat gyűjteni. Az első mintakönyvet Werner Andrásnéval közösen rendezte sajtó alá, 1966-ban. Ő adta a bukovinai rajzokat, a társszerző a sárközieket. Sok biztatást kapott dr. Németh Pálnétól és Szabadi Mihálytól, akik már az idő tájt is a népművészet, a népi hagyományápolás ismert vezéralakjai voltak.

Hamarosan Lőrincz Aladárné is e körbe tartozott, 1970-ben ugyanis megkapta a „Népművészet Mestere” címet. Összesen több mint ötven elismerés birtokosa, számos pályázaton nyertek a munkái, kiállításokra máig kérnek tőle anyagot. A népművészetmentő tevékenységet elkötelezetten folytatja két lánya és több unokája.

Szakköröket, tanfolyamokat vezetett 2012-ig. Körülbelül kétszáz tanítványa volt, de nagyítóval kell keresni olyat, aki megmaradt közülük a szövőszék mellett. Ki akarna sok munkával kevés pénz keresni?

Végül négy mintakönyve jelent meg. Összesen 360 bukovinai mintát gyűjtött össze. Azok közé tartozik Lőrincz Aladárné, akik iparkodnak gazdagítani a világot, akkor is, ha a világ nem iparkodik gazdagítani őket.

A ruháikat maguk készítették

Régen minden székely háznál volt szövőszék, hiszen nem áruházból öltözködtek az emberek. Olyan ruhában jártak, amilyet maguknak készítettek. A szövőszék is saját gyártmány volt. A férfiak többsége értett az ilyesmihez. Az öltözékek változatosságát a különféle minták alkalmazásával érték el. Lőrincz Aladárné 360 bukovinai mintát gyűjtött össze. Közre is adta ezek nagy részét, négy mintakönyvben.