Mogyorósy István Nyitrán és Nagyszombaton állomásozott

– Ön ugye nemcsak az államalapításra szokott gondolni augusztus 20-án?

– Nem – mondja Mogyorósy István. – Emlékezetes dátum ez annak a huszonöt–harmincezer magyar katonának, akik részt vettek 1968-ban Csehszlovákia megszállásában. Voltak ott lengyelek, NDK-sok is több tízezren, a szovjetektől meg, ismereteim szerint nyolc–tíz hadosztály. Ami tekintélyes létszám, mert huszonötezer ember alkot egy hadosztályt.

– Tudták egyáltalán, hogy hova mennek?

– Csak a saját ezredemmel történtekről nyilatkozhatok, mert mindenki más-más úton jutott el a határig, és más helyen kelt át. Én a zalaegerszegi, MN 8931-es számú alakulatnál, a műszaki anyagnyilvántartóknál szolgáltam. Egyik délelőtt kinn tárgyaltam a városban, a tanács műszaki osztályán, mert árokásó és tolólapos gépeket kértek bérmunkavégzésre, s mikor visszaértem a laktanyába, hatalmas nyüzsgés fogadott. Mondja a parancsnokom, hogy sürgősen pakoljak össze, mert indulunk hadtápvezetési gyakorlatra. El is indult az ezred, úttalan utakon, csak az őrség és néhány raktáros maradt helyben. Valahol Hatvan, Verseg, Kartal térségében táboroztunk le, és ott maradtunk közel két hétig. Lassan szivárogni kezdtek a hírek, és augusztus 19-én már nagyon éreztük, hogy mire megy ki a játék. Megtudtuk, hogy Kádár János találkozott a határ túloldalán lévő faluban, Ágcsernyőn, Alexander Dubcekkel, hogy rávegye: csitítsa a forradalmi hangulatot, különben a szocialista országok hadseregei átlépik a határt. Erre a csehszlovák politikus nem volt hajlandó, úgyhogy a Varsói Szerződés csapatainak főparancsnoka, Grecsko marsall augusztus 20-án délután hatkor teljes harckészültséget rendelt el. Kiosztották a lőszert, betáraztunk, indulásra készen álltunk. Óráinkat át kellett állítani a moszkvai időre.

– Ha hadtápgyakorlatra indultak, akkor élelmiszerük lehetett bőven. De milyen fegyvereik voltak?

– Elláttak bennünket mindennel. Tankok, kézigránátok, kézifegyverek, és átirányítottak hozzánk két felderítő, csapatszállító helikoptert is. Egy harmadikat pedig Lakatos Béla vezérőrnagy, hadosztályparancsnok rendelkezésére bocsátottak.

– Meglepetésszerű volt a támadás?

– Nagy csapatmozgások már akkor sem történhettek titokban, de különösebb ellenállásba nem ütköztünk. A mi ezredünk létszáma, tartalékosokkal együtt körülbelül háromezer fő volt. Később megtudtuk, hogy kiket vezényeltek még a határhoz: a tapolcai, a nagyatádi, a lenti, a nagykanizsai ezredet, a marcali zászlóaljt és a rétsági páncélos ezredet. A szovjetek a deszantosokat is bevetették, akik a prágai repülőteret egy óra alatt az ellenőrzésük alá vonták. A cseh légitársaság, a CSA gépeit a fűre állították, és a leszállópályán fogadták a nagy katonai teher- és csapatszállítókat, az Anteusokat. Mi Drégelypalánknál mentünk át az Ipoly-hídon, törzsbusszal, az elsők között. A túlsó felén van Sahy, ahol éjféltájt kinn állt az egész falu, döbbenten, hálóingben, gatyában. Beláttunk a határállomás neonfénnyel megvilágított épületébe, ahol a személyzet tarkóra tett kézzel, falnak fordulva állt, és ott parkolt két civil rendszámú, magyar autó. Vagyis a belügyi elhárítás előttünk járt, bejelentkeztek sima útlevélvizsgálatra, aztán, gondolom, egy adott jelre előkerültek a fegyverek, és leszerelték a cseh határőröket. Ugyanakkor nem volt ez egy sima kis harci játék, mert az osztrák hegyivadász dandárok teljes harckészültségben álltak a határfolyó, a Duna túloldalán.

– Mennyi időt töltöttek Csehszlovákiában, és hol?

– Nyitrára vezényeltek bennünket, odaérkezett a menetoszlop, de a helyi vezetők nem akarták átadni a várost. Az ezredparancsnokunk rádión hívta a HM-ügyeletet, és tizenöt perc múlva megjelent Nyitra fölött három MIG-19-es. Szolnokról szálltak fel, tartottak egy kis erődemonstrációt, az ottani laktanyára rá-rárepülve, mire egy fekete Volga érkezett fehér zászlóval, a Nemzeti Bizottság elnökével, aki közölte, hogy a vérontás elkerülése érdekében kapitulálnak. Bevonultunk a híradós tiszthelyettes-képző laktanyába. Az udvaron táboroztunk pár napot. Az épület szinte üres volt, de cseh őrszemélyzet tartózkodott benne. Nem kaptunk parancsot a lefegyverzésükre, viszont a vezényszavakat mindenkinek meg kellett tanulni, ha mégis sor kerülne összetűzésre: Hole ruki! Dole pusku! (Kezeket fel! Fegyvert eldobni!) Hamarosan továbbvonultunk Nagyszombat mellé, egy erdőbe. Az volt a végleges körletünk. A repteret ellenőriztük és az utakat. Igazoltattuk az autósokat, nem visznek-e fegyvert vagy röpcédulát. Egy-két zbrojovkát el is koboztunk. Aztán telt-múlt az idő, már jócskán benne jártunk az őszben, s még mindig a nyári egyenruhát hordtuk. Éjszakai őrségben, a hegyek között, fáztunk rendesen. Végül mi jöttünk haza utolsónak, akik elsőként mentünk ki. Október 23-án léptük át a határt, Győr közelében, a medvei hídon.

Visszaveszik a Felvidéket?

Nem volt öröm ez a csehszlovákiai kaland senkinek sem. A tartalékos behívottak feleségei tüntettek a zalaegerszegi laktanya előtt. Haláleset is történt az Ipoly-hídon való átkeléskor. Egy harckocsi megcsúszott és a folyóba zuhant. A toronyban tartózkodó katona, aki elvileg csak hadtápgyakorlatra ment, két vagy három árvát hagyott hátra. A hazaérkezők két hónapot ráhúztak a szolgálatra. Mogyorósy István 1966 szeptemberében vonult be katonának, és csak 1968 novemberében szerelhetett le.

Kint utálták őket, mint megszállókat, de néhány idős magyar boldogan kérdezte: Gyerekek, visszaveszitek a Felvidéket?