Az áldozatsegítő is lehetett volna áldozat, ha nem figyel

– Édesanyámat behozta a betegszállító a megyei kórházba, az emeleti szakrendelésre – kezdte a történetet János Anna. – A szakorvos megvizsgálta, előírta a kötelező terápiát, és útjára bocsátotta. Édesanyám a folyosói padon ülve, sógornőmmel együtt várt a betegszállítóra. Közben jómagam is megérkeztem, beszélgettünk, hogy gyorsabban teljen az idő. A táskáimat, kabátommal letakarva, magam elé raktam. A beszélgetés mellett nézelődtem, és néha ismerősöket is üdvözöltem. Hirtelen egy idősebb, érdekes ruházatú asszonyra lettem figyelmes. Csak sétált a folyosón, és időnként eltünedezett. Azután előkerült, és váratlanul, minden szó nélkül odaült mellénk. Nekem már ez gyanúsnak tűnt, ezért fogtam a holmimat, és valamivel odébb, magam mellé húztam.

Telt-múlt az idő, tovább beszélgettünk. Az asszony azt gondolhatta, hogy lanyhult a figyelmem, mert egyszer csak fél szemmel azt vettem észre: óvatosan a kabátom alá nyúlt, és elkezdte húzni a táskám cipzárját, ráadásul már visszafelé. Felé fordultam, és hangosan rákiabáltam: maga meg mit csinál? Az asszony szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy a saját holmiját rendezgette. Nem hagytam annyiban, szó szót követett, és még neki állt feljebb. Végül aztán otthagyott bennünket, annak ellenére, hogy próbáltam visszatartani. Kimenekült a kezem közül, ám követtem, és a lépcsőn utolértem. Nagy szerencsémre ott volt az egyik biztonsági őr. Megkértem, hogy tartsa vissza az asszonyt, mert a táskámban matatott. A biztonsági őr így is tett, emellett hívta a főnökét is. Immár négyen, félrevonulva, megnéztük a táskámat. A pénztárcám nyitva volt, de a papírpénzek nem hiányoztak. Az aprókat felmérve nem készítettem leltárt, mert elég sok volt belőlük. Más nem hiányzott, mert a telefonom és az irataim a kabátom zsebében lapultak. A biztonsági őrök számon kérték az asszonytól, hogy voltaképpen kit vagy mit keres itt. Mondanom sem kell, hogy rendelőintézeti tartózkodására nem tudott elfogadható magyarázatot adni, beutalóval vagy ellátási lappal nem rendelkezett. Adatai felvételekor valami különös nevet mondott be, és egy vidéki lakcímet adott meg. Bár ezek az adatok számomra a legkevésbé sem tűntek valósnak, végül mégis „megnyugodva” jöttem el a helyszínről, már amennyire ezt a helyzet lehetővé tette. Csak annyit mondtam az asszonynak: most jóval kezdett ki!

Áldozatsegítőként több ilyen esettel is találkoztam. Ám azok sajnos nem értek véget ilyen szerencsésen, mint az enyém.

Segíti az áldozatokat, védi a terheltek érdekeit

János Anna 1959-ben született Hőgyészen, sváb és bukovinai székely család gyermekeként.

Végzettsége számítógép-programozó, de ezen szakmában nem dolgozott.

Elvált, harminchat éves fia Svájcban kertész. A megyei diabétesz egyesület elnökségéről 2017-ben lemondott, ugyanakkor továbbra is a megyei polgárőrség koordinátora, a Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület megyei irodavezetője, az állami áldozatsegítő szolgálat önkéntese.

Számos elismerés, kitüntetés birtokosa: megkapta a Polgárőr Érdemkereszt arany fokozatát, a Pénzügyőrségért Érdemérmet, Szekszárd város Szomjú-díját, a megyei főkapitányságtól is részesült elismerésben a közlekedésbiztonság terén nyújtott kiváló munkájáért. 2016-ban – még az ő vezetése alatt – lett a diabétesz egyesület a megye legjobb civil szervezete.

Sok éve hatósági tanúként védi a terheltek érdekeit, ügyelve arra, hogy helyszíneléskor, házkutatáskor minden a törvényes keretek között történjék.