Tamás Menyhért a gimnáziumi órák után a könyvtár felé vette útját

A bukovinai székely származású, Kossuth-díjas költő, író nemrég a Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban, a hatvanadik érettségi találkozó alkalmából vette át a Gyalog István-díjat. A Völgység székhelye máig meghatározó számára, de legalább ennyire az Kisdorog is, ahol gyermek­éveit töltötte.

– Első elemistaként apám gyakran parancsolt engem mezei munkára – tekintett vissza egykori önmagára. – Olyan sokszor hiányoztam, hogy a tanítóm egyszerűen nem tudott osztályozni, mert nem volt mit. Nem haragszom ezért apámra, mert akkor valóban szükség volt arra, hogy vigyázzak a mezőn a tehenekre. Sőt, mondhatom azt, hogy ez az egy év egyfajta érettséget is adott nekem. Legeltetés idején, ha csak tudtam, olvasgattam. A gimnáziumi évek idején pedig nyaranta mindig mentem dolgozni. Hol a hidasi, készülő vegyi üzembe, hol pedig a juhépusztai állami gazdaságba.

A bonyhádi gimnázium – melynek kapuján Tamás Menyhért tizenöt évesen lépett be – már külsejével is ámulatba ejtette. Például ekkor csodálkozott rá arra, hogy egy épületnek nemcsak földszintje, hanem emelete is van. Az igazán nagy élmény 1956 májusában érte. Ekkor Illyés Gyula, az egykori diák is eljött a gimnázium fennállásának 150. évfordulóján tartott ünnepségre.

– Nagyjából harminc méterre álltam tőle – mondta. – Zsibbadó láb ide vagy oda, csak néztem az iskola híres vendégét... Műveibe már belekóstolhattam, köszönhetően a bonyhádi járási könyvtárnak. A gimnáziumi órák után nem mindig mentem vissza a következő busszal Kisdorogra – onnan jártam be –, hanem a könyvtár felé vettem utamat. Ott mindig kaptam javaslatokat arról, hogy mit is érdemes olvasni. Így ismerkedtem meg Illyés Gyula, avagy Szabó Lőrinc költészetével.

Tábori kis trakta, amit nem lehetett kimondani

A gimnázium rendelkezett saját könyvtárral, Tamás Menyhért ott is gyakori vendég volt. – Jobbára régi, díszes könyvekkel találkozhattam, Thaly Kálmán, Tóth Kálmán klasszikus műveivel. Ám az élő, kortárs irodalmat jobban szerettem, azzal is foglalkoztam, olyan nagy vonzalommal, hogy a tanórákon sem tudtam mindig figyelni. Nem voltam kiváló diák, ezt nemhogy sohasem tagadtam, de meg is írtam. Mindezt tetézte, hogy akkoriban volt egy örökölt beszédhibám is, más szóval dadogás a té és ká hangok kiejtésekor. El lehet képzelni, mit éreztem, amikor felelnem kellett Zrínyi Miklós Tábori kis trakta című művéből... Most, amikor átvettem a Gyalog István-díjat, elgondolkodtam gimnáziumi éveimről. Lehet, hogy a kamat a vártnál csekélyebbnek bizonyult, de ezzel együtt is minden ott töltött idő gazdagított engem. Arra is rá kellett jönnöm, hogy amit a gimnáziumban elmulasztottam, azt be kell pótolnom. Később, a munkakezdésig tartó, hajnali tanulások árán, így is tettem.

A támadás erősít

Tamás Menyhért számára már a gimnáziumi esztendők idején sem volt kétséges, hogy közelebbi ismeretséget fog kötni a költészettel. Kisdorogon sokan bizonyára afféle csodabogárnak tartották, mivel a diák a faluban egyetlenként fizetett elő az Irodalmi Újság című folyóiratra, a Magyar Írók Szövetségének lapjára. Ebben jelent meg André Gide francia esszéista fiatal íróknak szánt levele. – Ezt úgy olvastam, mintha Gide kifejezetten nekem címezte volna. Máig előttem van a levél egyik mondata: „Hidd el, a dicséret lankaszt és restségre ösztönöz, ám a jól tűrt támadás erősít”. Ezt az intelmet tartottam mindig szem előtt, akkor is, amikor a kisdorogi évek, illetve bonyhádi gimnáziumban szerzett érettségi után egy kis bőrönddel Budapestre költöztem, és ott kezdtem el dolgozni. Kellett némi idő, míg megismerkedtem az akkori irodalmi élet ismert személyiségeivel, de az is megtörtént, és elfogadtak. Innentől már egy másik élet következik, melyben igyekeztem Horváth Imre erdélyi költő aforizmáját is érvényesíteni: „Ne ordíts, az utókor nem süket!”