Művezetői értekezletet tartottak halászlével és borral

A tolnai selyemgyárban 1900-ban indult meg a termelés. Mint a nevéből is kiderül, a gyárban eredetileg selyemfonal előállításával foglalkoztak. A selyemgubó-termelés fokozatos csökkenése, a más alapanyagból készült fonalak és szövetek térhódítása miatt azonban az 1960-as évek közepén már látszott, hogy a selyemfonoda nem működhet sokáig. 1968. volt az utolsó év, amikor még folyt gubótermelés. A fonoda ezután még addig működhetett (1972-ig), amíg a meglevő alapanyagokat fel nem dolgozták.

A felszabaduló munkaerő-kapacitás lekötésére a Magyar Selyemipar Vállalat budapesti vezetése úgy döntött, hogy terjedelmesítő üzemet hoznak létre az addig is nagyon sok embernek munkát biztosító tolnai gyárban. Zöldmezős beruházásként, viszonylag rövid idő, nagyjából egy év alatt építették meg a hatalmas üzemcsarnokot a gyár területén. Abban az időben Bolvári Józsefné volt az igazgató, Fadgyas István a főmérnök. A „terjedelmesítő-projekt” vezetésére Steinbach Ferencet, a selyemfonoda addigi vezetőjét kérték fel. Ő vezette az üzemet is, egészen 1989-ig. Ezt követően Kapinya Miklósné vette át a részleg irányítását.

A fonalterjedelmesítés a ’60-as évek végén Magyarországon még gyerekcipőben járt, kizárólag Budapesten, a Duna Cérnázóban működött kétfajta, összesen húsz gép. A tolnai üzem leendő vezetői stábja ezért kilenc hónapon át ott, a fővárosban készült a feladatra.

A tolnai üzem 1969. augusztus végén indult, kezdetben egy géppel, majd fokozatosan megtelt az üzemcsarnok. Folyamatos, azaz négy műszakban folyt a termelés, a teljes üzemben mintegy kétszáz dolgozónak biztosított megélhetést a terjedelmesítő, ami az ország egyetlen ilyen részlege volt, csakúgy, mint korábban a selyemfonoda. Az 1970–80-as években a fonalterjedelmesítés volt a tolnai gyár fő profilja. Rengeteg ilyen anyagot használtak akkor, nagyon sok volt a megrendelés, napi 5-6 tonna fonalat is előállítottak.

A termelés a ’80-as évek második felében leszálló ágba került, miután a terjedelmesített fonalból készült szövet iránt csökkent a kereslet. A terjedelmesítés a 2000-es évek elején szűnt meg teljesen Tolnán. Az üzem vezetői garnitúrája azonban azóta is tartja a kapcsolatot, alkalmanként összejárnak, közös ebédre, vacsorára, nosztalgiázásra. Legutóbb az 50 éves jubileumra emlékeztek, az egyik korábbi művezető, Király József bogyiszlói jelvénymúzeumában, ahová tizenegyen mentek el. A halászlé ebéd után, poharazgatás mellett régi sztorikat elevenítettek fel, amelyek természetesen nem kizárólag a munkáról szóltak. Olyan történetek is terítékre kerültek, amelyekről annak idején jobb volt, ha nem tud a főnökség.

A korábbi üzemvezető, Steinbach Ferenc az összejövetelen arra kérte egykori közvetlen munkatársait, hogy szedjék össze gondolataikat, emlékeiket, mert hamarosan elkezdi az adatgyűjtést a tolnai terjedelmesítő üzem történetének megírásához.

De mi is az a terjedelmesítés?

A természetes fonal-alapanyagok (gyapjú, gyapot, selyem, len) helyettesítésére szintetikus fonalakat kezdtek előállítani az 1930–40-es évektől. Az így készült szövetek szépek voltak, nem gyűrődtek, de például egy nyloningbe pillanatok alatt bele lehetett izzadni. A terjedelmesített fonalból készült szövetek erre a problémára jelentettek megoldást. A szintetikus fonalakat különféle módokon megsodorták, így az elemi szálak kicsit fellazultak, a közéjük kerülő levegő pedig fel tudott venni némi nedvességet. Az ilyen fonalból készült ruha sokkal kényelmesebb viseletet biztosított. Nyugat-Európában már az 1940-es években is készítettek terjedelmesített fonalat, Magyarországra ez bő húsz évvel később érkezett. Az iránta való kereslet a természetes alapanyagok újbóli térhódításával, illetve a modernebb eljárások elterjedésével szűnt meg.

Borítóképünkön a nosztalgia művezetői értekezlet résztvevői Király József jelvénymúzeumában.