Korszakhatárhoz érkezett, kérdéses a hogyan tovább

A gyűjtemények sorsa kétféle lehet. Vagy darabokra hullanak – miközben az új gyűjtők kimazsolázzák a régi gyűjtő kollekciójából a számukra fontos tárgyakat, alkotásokat –, vagy megőrződnek, ha van, aki egyben tartsa, gyarapítsa őket. A dombóvári Puss Ferencné 85 éves. Nem csinál titkot abból, hogy már gondolkodott azon: mi lesz a magángyűjteményével nélküle.

– Már megírtam a végrendeletemet – mondja –, két lányom van, szeretném, ha amit csak lehet, megtartanának. Bár én is sok mindent eladtam, egy időben garázsvásárokat is rendeztem itt, az udvarban, mert tudom, hogy szelektálni kell, ennyi mindennel foglalkozni nem lehet.

Mi is az az ennyi minden? Könyvek, kézimunkák, naptárak, névkártyák, szentképek, babák, bohócok, pipák, festett tányérok, üvegtárgyak és más művészeti, népművészeti alkotások. A mennyiségeket jól érzékelteti, hogy képeslapból mintegy tizenötezer halmozódott fel az évek során. Tulajdonképpen a konkrét gyűjtéssel, vásárlásokkal, csereberével töltött esztendők száma nem volt sok.

Ahogy a legtöbben, ő is bélyegekkel kezdte, még tizenéves kislánykorában, aztán hosszú évtizedek kimaradtak, mert a könyvtárosi munkájára és a lányai felnevelésére fordította az idejét. Sok mindent eltett, megőrzött eközben is, ám a tudatos, rendszerezett gyűjtőmunkát csak 2007-ben kezdte meg. Magángyűjteményét látogathatóvá is tette, 2008-tól 2010-ig, időről időre változó anyagot bemutatva. Belépőt nem szedett, nulla haszna és sok gondja volt, úgyhogy abbahagyta. S most kérdéses a hogyan tovább. Ha volna rendes kiállítóhelye, akár öt szobát is be tudna rendezni, de azt működtetni is kellene.

– Sok rossz dolgot tapasztaltam az életben – meséli –, láttam például, hogy ’56-ban ártatlan embereket hurcolnak el, és kik hurcolják el őket. Úgyhogy meggondolok minden lépést. Kevés a megbízható személy. Márpedig valószínűleg össze kell fogni valakivel, mert ez a hely már szűk, s érdemes lenne továbblépni.

Életút

Puss Ferencné a Somogy megyei Kányán született 1934-ben. Tamásiban érettségizett, majd Budapesten könyvtáros szakképesítést szerzett 1954-ben. A tamási könyvtárban 1958-ig dolgozott. Katonatiszt férjét – akivel 1956-ban kötött házasságot – először Bajára, aztán Dombóvárra helyezték. Ez természetesen számára is munkahelyváltozásokkal járt. A dombóvári könyvtárból ment nyugdíjba, 1989-ben. Ismert gyűjtő, magángyűjteményét ma is gyarapítja, bár látogathatóvá csak 2008-2010-ig tette. Családja is gyarapodik: két lánya, három unokája és három dédunokája van.