A boszorkányokat Tolnában is üldözték

A boszorkányt hazánkban egy seprűnyélen lovagló, csúnya öregasszonynak képzelik, aki maga a gonosz, ezért nem érdemes vele ujjat húzni. A népi hitélet fontos alakjairól van szó, akik kitűntek a paraszti közösségekből.

A Tolna megyei boszorkányperekről dr. Szilágyi Mihály helytörténész írt tanulmányt még a nyolcvanas években, de a térségünkben a tizennyolcadik században történteket azóta is kutatják.

Megyénkben az első boszorkányper 1717-ben indult Dunaföldváron, aztán Simontornyán, Pakson és Decsen folytatódott. Összesen huszonhét embert fogtak perbe, közülük négyet halálbüntetésre ítéltek, többeket öt–nyolc éven keresztül vizsgáltak.

– Tulajdonképpen az egész folyamat a Duna-menti mezővárosokat érintette. Azok, akik ellen a perek irányultak, különcök voltak, akik valamilyen módon kilógtak a paraszti közösségekből. Leggyakrabban népi gyógyítással foglalkoztak, és alapvetően pozitív dolgokat cselekedtek. Igen gyakran asszonyok baján segítettek, sok egészséges gyerek nekik köszönhetően született meg. Olyan dolgokat tudtak, amiket más nem, ezért különleges, természetfeletti képességeket tulajdonítottak nekik. A legtöbb esetben magányos nők voltak, de férfiak is akadtak azok között, akiket aztán perbe fogtak – mondta lapunknak Balázs Kovács Sándor néprajzkutató, muzeológus, történész, a Wosinsky Mór Megyei Múzeum nyugdíjba vonult munkatársa.

Mint ismertette, a boszorkánypereket általában a katolikus vezetők indították, a parasztság bejelentései alapján. Jellemzően családok kezdtek egy-egy embert megvádolni azzal, hogy elvitte az állatuk tejhozamát, megrontott, azaz megbetegített öreget, gyereket, vagyis közülük valakit. Az áldozatokat aztán perbe fogták, kínzásoknak, tortúráknak vetették alá, vallatták, korbácsolták, botozták őket Tolna megyében. Volt, akit végül felmentettek a vádak alól, de a halálbüntetés akkoriban természetes volt. Abban az időszakban ugyanis létezett az úgynevezett pallosjog, azaz független bírói hatalmat kaptak a vármegyék, földesurak. A gyilkosokat, tolvajokat kivégezték, lefejezték, felakasztották, és erre a sorsra jutottak az elítélt boszorkányok is, akiket rendszerint máglyahalállal sújtottak.

– Egyszerűen az emberek kevésbé ismerték a természetet, a társadalmat, ezért a földi eseményeket, történéseket sok esetben a természetfelettivel magyarázták. Azt mondták, hogy a boszorkány kapcsolatban van az ördöggel, aki mindent megtesz neki. Nem volt olyan megye, ahol ebben az időszakban ne lettek volna ezzel kapcsolatos perek, a legjelentősebb a szegedi volt. Mint sok esetben kiderült, azokat azért kreálták, hogy elszedjék a gazdagok vagyonát, például főúri asszonyokét. A boszorkányperek jól mutatják, hogy mindig kellett egy olyan réteget keresni, amelynek tagjaira mindent rá lehetett fogni – mondta Balázs Kovács Sándor néprajzkutató.

Vagyonukat, tudásukat vitték

A hiedelemrendszer berögződését jól mutatja, hogy a Sárközben a boszorkányperek időszakában biztosak voltak abban, hogy a boszorkányok szombat esténként seprűnyélre pattannak és a fővárosi Gellérthegyre „szállnak”. Biztosan tudták, hogy ott tartják a gyülekezőjüket, hogy kifundálják, hogyan akarnak ártani a jóravaló, szegény sorban élő parasztoknak. Az akkori beszámolókban erre vonatkozóan is találtak dokumentációkat: Decsen egy gazda az utcán sírva talált egy fiatal menyecskét, aki arról panaszkodott, hogy seprűnyélen jött a boszorkányokkal a településre, de ők elrepültek, ő meg sajnos náluk ragadt. A második világháború után, miután a paraszti közösség felbomlott, a hiedelemrendszer is elenyészett. Azonban a mai napig megtalálni a nyomait, legalábbis érdekes témákat szolgáltat.

Borítóképünkön Balázs Kovács Sándor néprajzkutató látható