Egy darabig az ember hajtja a pénzt, aztán a pénz az embert

– Úgy tudom, dramaturg végzettsége van.

– Dramaturg is, meg más is – mondja Dránovits István. – Apám agrárszakember volt, és engem is agronómusnak szánt. Csakhogy nekem ez egyáltalán nem tetszett, Palánkon hat tantárgyból direkt megbuktam, és édesapám szerint „aki nem tanul, az dolgozzon” alapon, fél évig ganét hordtam a földekre. Utána elmentem Zircre egy emelt szintű szakmunkásképzőbe, mezőgazdasági gépész lettem, s visszatérve, Palánkon le is érettségiztem, 19 évesen. A zirci iskola nagyon átfogó ismereteket adott, 16 szakmából kaptunk bizonyítványt, a dízelmotor-szerelőtől a hajógépészig. Diplomát 24 évesen szereztem népművelés-pedagógia szakon, s aztán jelentkeztem a színművészetire, hogy rádió dramaturg lehessek.

– Hogyan kezdődött a pályafutása?

– Fél évet tanítottam, de az kétségbe ejtő volt. Egy ideig Budapesten éltem, díszletmunkás voltam a Thália Színházban, segédrendező a Madáchban, utána Kaposvárra kerültem ügyelőnek. Zsámbéki Gábor igazgatósága alatt nagyszerű csapat jött össze: Koltai Róbert, Csákányi Eszter és mások. De nem tudtam igazán beilleszkedni. A társulatból sokan az esti fellépés után hajnalig ittak, délben keltek; ez nem az én világom. Én dolgozni szeretek. Már 12 évesen vízhordó gyerek voltam Hőgyészen, az aratók mellett. Úgyhogy népművelősködni kezdtem, tagja lettem egy jó amatőr színtársulatnak, amivel még külföldre is eljutottunk. Ennek kapcsán ismerkedtem meg az első feleségemmel, akinek 1978-ban felajánlottak egy szekszárdi állást; a művelődési ház igazgatóhelyettese lett. Akkor költöztünk ide.

– A magánélete mennyire volt zajos?

– Megítélés kérdése. Három párkapcsolatból öt lányom született. A legidősebb elmúlt negyven, a legfiatalabb pedig nyolcéves.

– Szekszárdra kerülve a művelődési házban dolgozott?

– Kezdetben nem. Később, egy darabig igen. Többek között én vezettem az Országos Amatőr Színjátszó Tábort Dunaföldváron, és tagja voltam annak a szakmai zsűrinek, amely az országos, felmenő rendszerű vers- és prózamondó versenyen kiválasztotta a legtehetségesebb jelentkezőket. Akkoriban kerestek meg a megyei tanácstól a német színjátszás ötletével. A munkát a lehetséges nézőszám felmérésével kezdtem. Eredetileg olyan színházat akartam megvalósítani, ahol németül és magyarul is játszottak volna. Rengeteg energiát fordítottam az előkészületekre. Elmentem a filmgyárba, a háromezer nyilvántartott színész közül hetekig válogattam azokat, akik tudtak németül. A nyolcvanas évek elején létrejött első előadásainkkal jártuk a német falvakat, később külföldön is rendszeresen turnéztunk. A Babits Mihály Művelődési Ház földszinti szárnyában létrehoztunk egy százhúsz ember befogadására alkalmas stúdiószínházat. A dolog érdekessége, hogy a beruházáshoz a pénzt a városi tévéstúdió kialakítására kaptuk, de sikerült két legyet ütni egy csapásra. Kiválóan működött együtt a Babitsban a Deutsche Bühne és a Városi Televízió, bár abban egyetértettem a megye kulturális vezetőivel, hogy önálló színházépületre lenne szükség. A kétnyelvű színház a mai Stuttgart-udvar és a mellette lévő üres telkek helyén épült volna meg. De kezdeményezésünket megsuhintotta a rendszerváltás szele, és az akkori MDF-ben feltűnni vágyó néhány helyi politikus, illetve egy ellenérdekű helyi építész megtorpedózta az ügyet „Aki nem tud segíteni, legalább ártson!” – jeligére. A ’89-es változások után futottam még egy kört, dr. Pálos Miklós akkori államtitkár támogatásával ismét rábólintottak a kormányok illetékesei a színházépítésre, de addig-addig húzódott a dolog, hogy megtörtént a német egyesítés, és a német kormány minden kifelé irányuló pénzt visszatartott, hogy azt a kelet-német tartományok felzárkóztatására fordíthassa.

– Megvalósult viszont és máig működik a helyi tévé.

– Ahogy a színház, úgy a tévé elindítására is színművészetis végzettségem miatt kaptam felkérést. Jó pár tehetséges kolléga nálunk kezdte a pályafutását: Mayer Zoltán, Dörmer Csaba, Rákay Kálmán, Petz Margó, M. Dobos Marianne, Töttös Márk és mások. Gyakorlatilag minden felszerelés nélkül vágtunk bele annak idején, 1988-ban. Először Szekszárd Városi TV, aztán Szekszárd 1 TV néven működtünk. Ma Tolnatáj TV a nevünk, és a pécsi székhelyű Pannon TV-nek is a vezetője vagyok. A kábelrendszert üzemeltető Tarr Jánossal nagyon szoros és eredményes az együttműködésünk; még az édesapjával kezdtük. Itt sem volt sima az utam, a Szekszárd1 Tv-től kétszer jöttem el, és utána mindkétszer csődbe ment a cég. Ma, a Tarr-rendszeren át, mintegy 350 ezer nézőt érünk el. Megpróbálunk értéket közvetíteni, bemutatni a vidéken élő embereket, a kultúrát, a helyi sportot, a kisközösségek mindennapjait.

– Nem beszéltünk még a vásárokról, fesztiválokról, lapkiadásról, könyvkiadásról, nyomdáról!

– A kilencvenes évek elég sűrűre sikeredtek. Egyéni vállalkozó lettem 1991-ben. Főként rendezvényszervezéssel és marketinggel foglalkoztam, de a szekszárdi II. világháborús emlékmű létrehozásában is komoly szerepet vállaltam. A Szekszárdi Szüreti Fesztivált, az Alisca Expót, a Dombó Expót és egyéb programokat 15 éven keresztül szerveztük a kollégáimmal. Az első szüreti fesztivál Kindl Gábor ötletének is köszönhetően indult, úgy, hogy felajánlottam az önkormányzatnak: háromszázezer forint támogatás esetén – ami a költségvetés elenyésző része volt –, megszervezem a rendezvényt. A második évben már a Danubius Rádió közvetített a helyszínről, a Gemenc Szálló tera­száról. A harmadik évben pedig tízezrek utaztak Szekszárdra, a fesztiválra. A rendezvényszervezés egy szakma. Én Németországban tanultam ki, hogyan lehet fesztiválokat rentábilisan működtetni. Ám egy idő után néhányan úgy gondolták, hogy ők is képesek ezt levezényelni. Meg is oldották. Csak néhány „apróság” elmaradt: a gazdasági rendezvények, az Augusz-házi jazzesték, a Háry-kupa, a mazsorettek, az olasz zászlódobálók, egyebek. Átengedtem a terepet, akadt más dolgom is. Például a nyomda. Elkezdtük a fejlesztést, aztán hosszú éveken át nyomtuk saját kiadásban a Hozam című gazdasági lapot és a Megyei Naplót. Mi adtuk ki Szekszárd és Tolna megye első reprezentatív köteteit.

– Meglehetősen hullámzó volt a pályája. Összességében sikeresnek érzi magát?

– Mindenképpen. Van öt gyönyörű lányom, és sok jó képességű, tehetséges emberrel hozott össze a sors ebben a városban. A hosszú távú partnerséget becsülöm a legtöbbre. Nem egy munkatársam 15-20 éve dolgozik velem.

– Mennyire fontos az életében a pénz?

– Nagyon fontos, de csak eszköznek tekintem a céljaim eléréséhez. Maga a pénzszerzés nem motivál. Nagyanyám fogalmazta ezt meg találóan annak idején: „Kisfiam, egy darabig az ember hajtja a pénzt, aztán már a pénz az embert!”.

El kell engedni

A sok mindennel foglalkozó embereknek időnként bizonyos dolgokat el kell engedniük, hogy új ötletek megvalósítására koncentrálhassanak. Dránovits István egyik kedvelt vállalkozása volt a Főispán Étterem, ami a Vármegyeháza pincéjében működött 2000-től 2013-ig. Körbejárta a várost, a legjobb szakácsokat, a legserényebb pincéreket szerződtette. A belső udvaron nagy rendezvényeket szervezett, megyebálokat tartottak, s felröppent a hír, hogy ha a levéltár kiköltözik az épületből, szálloda lesz a helyén; minden jól alakult. Csakhogy elérkezett a külföldi munkavállalások kora, és több szakács kiment nyugatra. Erőskezű vezetőt sem sikerült találni, úgyhogy a bezárás mellett döntött.