Szekszárd is tüntetett volna Trianon ellen, de nem engedték

1920-ban két fontosabb sajtóorgánum működött a megyében, a Dombóvári Hírlap és a Tolnamegyei Ujság. A Dombóvári Hírlap 1920-as évfolyama már nem elérhető, az azonban tudható, hogy sok mindent megírt ezekről az esztendőkről. Publikálta például annak a dombóvári vasúti tisztviselőnek visszaemlékezését, aki 1918–19-ben szemtanúja volt Fiume történéseinek, és napról napra, eseményről eseményre tudósított róluk. Ez egyébként a Tenger című folyóiratban is megjelent később, de először a Dombóvári Hírlapban.

A Tolnamegyei Ujság című hetilap 1920. május 15-én árulkodó hírt közölt. E szerint május 13-án, áldozócsütörtökön népgyűlést szerveztek volna Szekszárdon, a helyi lakosság tiltakozása gyanánt a trianoni békeszerződés aláírása ellen. Reggel azonban a belügyminiszter táviratban rendelte el a tiltakozó népgyűlések megakadályozását, így a szekszárdi sem valósulhatott meg. Mindez azt tanúsítja, hogy volt tudomás arról, hogy milyen békeszerződés készülődik, és lakossági szándék is volt annak elutasítására.

Szekszárdon kívül is lehettek tiltakozó kezdeményezések a megyében. Ennek felmérését ellehetetleníti, hogy Tolna megye déli része ekkor megszállás alatt állt, gyakorlatilag Bátaszék képezte a határt: a szerbek egészen 1921-ig fennhatóságuk alatt tartották a Baranyai háromszöget.

A magyar államhatalom miért nem engedélyezte ezeket a hazafias népgyűléseket? Mert kénytelen volt magát kitűzött céljaihoz és a parlament által meghatározott és jóváhagyott elvekhez tartani. Az egyik ilyen elv a békeszerződés aláírását jelentette, függetlenül attól, hogy a szerződés pontosan mit tartalmaz.

Dr. Töttős Gábor írta az első életrajzot Simonyi-Semadam Sándorról. A kormányfő annak tudatában vállalta el a miniszterelnökséget, hogy az ország fennmaradásáért alá kell írni ezt a békeszerződést, valamint hogy az aláíró kormány elkerülhetetlenül belebukik. Tudta, hogy neve lejáratódik. Önfeláldozásában szerepet játszott, hogy fia meghalt az első világháborúban, közvetlen rokonsága pedig nem volt népes. Teleki Pál külügyminiszter vállalta volna, de éppen neve óvása és Horthy személyes döntése miatt nem írhatta alá a szerződést.

A békét Horthy Miklós kormányzónak is el kellett fogadnia. Vezető szerepének ez volt egyik feltétele az antant részéről. Horthy az aláírás napján azt nyilatkozta egy amerikai távirati ügynökség tudósítójának, hogy Magyarország nem akar háborút, nem fegyverkezik, nem fog kockáztatni. Túlontúl sok embert veszített a világháborúban, „nem juttathatjuk odáig a dolgokat, hogy az ország lakossága asszonyokból és gyermekekből álljon”. A kormányzó nyilatkozata június 5-én jelent meg a Népszavában.

A trianoni békeszerződés aláírásának pontos helyszínét a történelemkönyvek mindmáig helytelenül jegyzik. A Magyar Távirati Iroda (MTI) tudósítója saját szemével látta a folyamatot, és azt dokumentálta, hogy abban a csarnokban történt az aláírás, amely a Nagy Trianon-palotát összeköti a Kis-Trianon-palotával.

A békerendszer valamilyen indokkal mindig, minden egyes ponton ellenünkre döntött. Tolna megye lakosait – bár a megye területe nem csonkult – is közvetlenül érintette Trianon, hiszen sok itt élőnek volt olyan rokona, ismerőse, aki áldozatul esett a területvesztésnek. Emellett a megyében több százan éltek vagonlakók, olyan emberek, akik az első világháborúban szereplő központi hatalmak katonai bukásának következtében menekültekké váltak. Linka Otmár előbb faddi, majd tolnai főjegyzőnek szíve megesett egy hasonló sorsú nyolcgyermekes családon, melynek 1920 novemberében ingyenesen felajánlott egy megürült szoba-konyhát a házban, ahol lakott. A Tolnamegyei Ujság „fehér hollónak” nevezte Linka Otmár cselekedetét, utalva az ilyesfajta együttérzés ritkaságára. Többen is megtehették volna ugyanis, hogy segítenek a menekült magyarokon.

A két világháború között élő magyarság természetesnek tartotta, hogy a trianoni békét majd egyszer valami igazságosabb rendezés felváltja. Akik irányítottak Magyarországon, azok kihasználták ezt a tudatállapotot. 1934-ben Csáky István külügyminiszter visszaszerezhette volna Csallóközt pár egyéb térséggel együtt, cserébe a revizionista propaganda beszüntetéséért. Nem élt a lehetőséggel. Sajnos nem az igazság adott vissza elcsatolt területeket, hanem Németország és Olaszország – a bécsi döntések hiába lehettek akár igazságosak is.

Dr. Töttős Gábor úgy véli: Trianon nem elsősorban azért óriási érvágás, mert Magyarország nagyobb területű, nagyobb népességű lenne és több kinccsel rendelkezne, hanem mert gondolkodásunkat nagyon rosszul befolyásolja az örökös tudat, hogy amit elvett, az a mienk, az nekünk jár. Nem tudunk elszakadni tőle. Még mi, huszonegyedik századi magyarok sem, akik már egy légies, átjárható határrendszerben élünk.

Trianon után bűnbakot kerestek

A Tolnamegyei Ujság június 5-én nem írt Trianonról. A 12-ei lapszámban ellenben furcsa hírt adott közre: 1920. június 4-én bonyhádi zsidók katonákat provokáltak a békeszerződés katonákra vonatkozó következményeinek közlésével. Azok egy része erre zsidóellenes inzultálásba, egy járőr pedig fosztogatásba kezdett. A hír több sebből vérzik. Száz esztendővel ezelőtt a bonyhádi zsidók honnan tudhatták volna, hogy megtörtént a szerződés aláírása? Nem volt távírójuk, telefonjuk, rádiójuk, akkoriban nehezebben és lassabban terjedtek az információk. Ha tudták is, honnan ismerhették volna részletesen a szerződés tartalmát? Ha ismerték is, miért pont a katonákra vonatkozó rész érdekelte volna őket? Ha érdekelte is, miért terjesztették volna a katonák közt? A zsidók kerülték a hadsereget. Ha mégis szóltak a katonáknak, azok miért viselkedtek így, miért fosztogattak üzleteket? Egy hét múlva egy nyúlfarknyi hírecske tájékoztatott, hogy a bonyhádi ügyet a statáriális helyett polgári bírósághoz tették. Aztán elfeledték.

Borítókép: A trianoni békeszerződés Magyarország feldarabolására. Találkozó a versailles-i Trianon-kastélyban 1920 júniusában