Pusztán laknak és jól vannak: nem kérnek túl sokat az élettől

Közigazgatásilag Tevelhez tartozik Griesenwald puszta. De télen, ha nagy a hó, könnyebben eljutnak Hőgyészre Dékány Jánosék bevásárolni, mert a Szekszárd és Siófok közötti 65-ös főutat hamarabb és jobban letisztítják, mint a teveli bekötőutat. (A bekötőút körülbelül ötszáz méter tőlük – földúton – s onnan egy kilométer a leágazás.)

Több mint harminc éve, 1989-ben költöztek ide, úgy volt, hogy csak rövid ideig maradnak, építkeztek Harcon, de a három lányuknak nem tetszett a hely, úgyhogy eladták azt a házat. A gyerekek felnőttek, van már öt unoka. A középső lány családja velük él, két picivel, és a férfi 92 éves édesanyja is.

Dékány János élettörténetéből érdemes lenne dokumentumfilmet készíteni. Sorsa kiválóan szemlélteti a kis-ember hányattatását a rendszerváltás viharában. Amikor adták-vették, szétkapták a nagyvállalatokat, a mezőgazdasági üzemeket, és potyogtak a nem vállalkozó típusú emberkék szanaszét. Végzettségét tekintve állat-egészségőr, de akkoriban néhány év leforgása alatt brigádvezetőtől, éjjeli őrön át, munkanélküliig minden volt. Most a teveli közmunkások munkavezetője, a felesége pedig harmincezer forint körüli ápolási díjat kap az anyósa gondozásáért.

– A Hőgyészi Állami Gazdaságban kezdtem dolgozni, fejőstehenek mellett, mint brigádvezető – vázolja az útját –, aztán Sásdra kerültem, szintén brigádvezetőnek, egy növendékmarha-telepre. A párom is ott dolgozott, az erdészetnél. Egy diszkóban ismerkedtünk meg, 1985-ben. Később visszajöhettem a hőgyészi gazdasághoz, birkák mellé, felcsernek. A menyasszonyom közben Pesten kapott munkát a textil­iparban. Össze akartunk költözni, s ebben az épületben lehetett kialakítani szolgálati lakást. Ez egy hosszú, nagy ház, valamikor négy cselédlakás volt benne. Bőven elférünk, nincs gond.

A munkahelyen viszont jöttek a gondok. Eladták a birkákat, akkor egy darabig mezőőr voltam, aztán éjjeliőr lettem, aztán a nagytormási szarvasmarhatelep műszakvezetője, egy leépítés után Tabódra kerültem éjjeliőrnek, utána vissza Nagytormásra, amit közben átvett a Dalmand Zrt., újabb létszámleépítés, munkanélküliség, feketemunka itt-ott, és most, körülbelül öt éve a teveli közmunkások brigádvezetője vagyok. Ebben is adódtak bonyodalmak, volt, amikor 33 ember tartozott hozzám teveliek, kisdorogiak és Mucsiból valók, aztán átmenetileg, amikor egy másik munkavezető elment, megkaptam Kakasdot és Bonyhádot is. Jelenleg Tevel és Mucsi tartozik hozzám, főként a patakpart karbantartása, hat emberrel. Jó volna most már nyugdíjig ezt csinálni…

Amikor Dékányék Griesenwald pusztára költöztek, velük együtt három család élt itt. Mára csak ők maradtak. Van áram. Ezzel a közüzemi szolgáltatásokat fel is soroltuk.

Régebben volt egy kút a völgyben, ahonnan két szivattyú segítségével eljutott a víz a házakig. A téeszes-állami gazdaságos időkben megjavították, ha meghibásodott, de a privatizáció után a maszek tulajdonos már nem gondozta, a szolgálati lakásokban élőknek meg a létfenntartásra kellett a pénz, nem tudtak erre költeni. Mikor végleg tönkre ment a rendszer, körülbelül három évig kannákban hordták a vizet: Tevelről, Hőgyészről vagy Murgáról. Megpakolták a kocsi hátulját, kétszáz litert hazafuvaroztak.

– Beszéltünk a teveli polgármesterrel a problémáról – emlékszik vissza a családfő –, és körülbelül tíz éve olyan megoldás született, hogy lajtos kocsival hozzák a vizet, két köbmétert, hétfőn és pénteken. Leástunk két tartályt, abba töltik át, s onnan házi vízművel kerül be a lakásba. Ha disznót vágunk, ennél több víz kell, olyankor szólunk, és jön még egy fuvar. Inni, főzni nem használjuk – ahhoz ártézi vizet hozunk –, de fürdéshez, vécéöblítéshez nagy segítség. Könnyen megszokja az ember, hogy odamegy a csaphoz, és folyik a víz, de ez nem mindenütt természetes dolog.

Gazdálkodnak Griesenwald puszta lakói. Vannak nyulaik, disznóik, tyúkjaik. Egy időben gyöngytyúkokat is tartottak, de megelégelték, hogy túl nagy lármát csapnak. A szomszédokat nem zavarták. Azok kilométerekkel odébb laknak, Juhépusztán. Ott még két család él.

Dékány János erdőjáró, mezőjáró, vadász, ugyanakkor környezetféltő alkat. A siklók gyakori vendégek a kertjükben, de nem öli meg őket. Nyakon csípi a kígyócskákat, elballag velük a közeli erdőig, s ott szabadok lehetnek. Viszont nagyvadból jó néhányat elejtett már. Vannak díjazott trófeái, a legnagyobb egy kilenc kiló tízdekás, ezüstérmes gímszarvas.

Nincsenek különösebb igényei. Nem iszik, nem dohányzik, remekül érzi magát a családtagjai körében, nem vágyik máshová. Hogy miért? A válasza egyszerű, de nagyszerű:

– Jól vagyunk, mert nem kérünk túl sokat az élettől.

Generációk

Dékány János 1965-ben született Hőgyészen. Párjával Sásdon ismerkedett meg, 1985-ben. Három lányuk és öt unokájuk van. Griesenwald pusztán 1989 óta élnek. Időnként igen nehéz körülményekkel kellett megbirkózniuk – pénz- és vízhiánnyal –, de taníttatták a gyermekeiket: kettő diplomás, a harmadiknak közgazdasági érettségije van. Külön program volt minden reggel óvodába, iskolába hordani őket, több kilométerre.

Gondolkoztak azon egy időben, hogy öregségükre beköltöznek a faluba – mert ott van bolt, orvos, posta, gyógyszertár, buszmegálló –, ám amikor a középső lányuk a párjával, a helyben maradás mellett döntött, és a hosszú ház túlsó végén kialakították a saját életterüket, letettek erről a szándékukról. Nem maradnak egyedül, számíthatnak a fiatalokra. Az iskola az unokáknak sem lesz közelebb, de ennél nagyobb baj ne legyen! A sok nehézség ellenére előnyei is vannak a pusztán lakásnak. Nincs forgalom, a gyerekek nyugodtan biciklizhetnek, közvetlen közelről ismerhetik meg a természetet. Nincsenek rossz szomszédok és rosszakarók.